Gyerekekkel Calakmul – a mexikói őserdőbe rejtőzött, elvarázsolt maja város

Miért éppen Mexikó?

Bepillantás Calakmulba

Calakmul 2002 óta a világörökség része. Az egyik legnagyobb ismert ősi maja város, és az egyik legkevésbé látogatott maja romváros egész Mexikóban. Egykor nagy jelentőséggel bírt a térségben. Legnagyobb ellensége Tikal volt, folyamatosan háborúban álltak egymással, tulajdonképpen a kettejük között zajló állandó viszály vezetett a régióban a maja civilizáció bukásához.

Becslések szerint 50 ezren lakták, nagyjából 20 km2-en. Eddig majdnem 7 ezer építményt fedeztek fel, piramisokon kívül bonyolult utcahálózattal összekötött lakóépületeket, középületeket és nem kevés sztélét tártak fel. Az építmények többsége még feltáratlan, az őserdő vadul elnyelte a várost. Az épületeket, a tágas tereket benőtték a növények, az égig érő fák. Központi része durván 2-3 km2, 3 óra alatt körbe lehet járni.

Az 1000 éven át a dzsungelben megbújó maja várost 1931. december 29-én vette észre kisrepülőből egy biológus. Véletlenül úgy alakult, hogy felfedezésének majdnem pontosan a 90. évfordulóján sikerült odalátogatnunk, 2021. december 27-én.

Calakmul Bioszféra rezervátum

A város egy 7231 négyzetkilométeres rezervátum területén fekszik, Mexikó legnagyobb kiterjedésű őserdejének mélyén. A legközelebbi lakott településtől 62 km-es távot kell egyenesen megtenni, hogy eljussunk Calakmul centrumába. A trópusi éghajlatának és érintetlenségének köszönhetően nagyon gazdag élővilággal rendelkezik, számtalan ritka, sebezhető és veszélyeztetett faj található a területen.

A rezervátum több, mint 1600 féle növénynek ad otthont, köztük az olyan óriásoknak, mint a nagylevelű mahagóni, a rágógumi gyártására is használt rágógumi fa, vagy a 30 méter magas gyönyörű gumbo-limbo fa, melynek vörös színű hámló kérge a leégett turista bőrére emlékeztet. Számos epifiton növény fellelhető, mint a bromélia, vagy az orchidea, mely utóbbiból ezidáig 73 fajtát regisztráltak.

Körülbelül 50 különféle hüllő él a területen, úgymint a púpos krokodil, 16 különböző kétéltű, például a képekről mindenki által jól ismert vörösszemű levelibéka. Több, mint 360 féle trópusi és költöző madarat figyeltek meg, utóbbiak a téli időszakban tűnnek fel. Él itt például borzas sakutyúk, pávaszemes pulyka, szivárványcsőrű tukán, de számos színes amazon is látható. 100 különböző emlősfajt regisztráltak. Találkozhatunk Közép-amerikai agutival, fehérorrú koatival, Közép-amerikai tapírral, kilencöves tatuval, Geoffroy-pókmajommal, vagy mexikói bőgőmajommal. Ami pedig igazán izgalmassá teszi, hogy a Mexikóban őshonos 6 macskaféle közül 5 ezen a területen megtalálható: a jaguarundi, a hosszúfarkú macska, az ocelot és a két nagymacska, a puma és a jaguár. De nem ritkák a térségben a skorpiók és a madárpókok sem.

Az út Calakmulig

1. Tulumtól Bacalarig

Calakmul a Yucatán-félsziget déli részén helyezkedik el, a guatemalai határtól mindössze 20 km-re. Kisebb érdeklődés és utánajárás után Bacalarban foglaltunk szállást az Airbnb-n. Tulumból autóval indultunk délelőtt, kora délután már Bacalarban voltunk. Az utak jó minőségűek, szélesek, kicsi a forgalom. Bacalar más jellegű városka, mint amit az előző hetekben megszoktunk a híres Maja Riviérán. Nyugodtabb, csendesebb, jóval kevesebb a turista és a szálloda. Csak kisebb élelmiszerboltokat találtunk. Pénzváltók nincsenek. Jobban tettük volna, ha már Tulumból viszünk magunkkal pesot, ugyanis a környéken sehol nem fogadnak el dollárt, kártyával pedig több helyen nem lehet fizetni. Pénzváltásra Bacalar egyetlen bankjában van lehetőség. Központja tele van hangulatos éttermekkel, bárokkal, és egy szimpatikus fagyizó is van.

A másnapi utazáshoz egésznapos élelemről kellett gondoskodnunk, mert Calakmulban nincsenek éttermek, büfék vagy boltok. A bacalari élelmiszerboltokban kicsi a választék, kenyérből csak előrecsomagoltat találtunk, hozzá néhány féle felvágott közül választhattunk, amit egyébként évek óta nem ettünk, úgyhogy nosztalgiára kényszerültünk. A gyerekeknek meglepetésből pár zacskó chipset is beszereztünk, előtte hosszasan olvasgattuk, nehogy véletlenül csípőset válasszunk, de sajnos ez nem sikerült. Annyira csípőset vettünk, hogy folyt a könny a szemükből, de nagyon ritkán esznek chipset, úgyhogy ennek is örültek…

Mi enni- és innivalón kívül csak szúnyogriasztót vittünk, Mexikóban ez utóbbira addig nem volt szükségünk. Az utazások előtt mindig utánanézek az adott ország aktuális malária (ezen a linken) és Dengue helyzetének, ez különösen fontos a gyerekek miatt. Ha szükség van rá, DEET tartalmú szúnyogriasztót használunk, ami a trópusi szúnyogok ellen hatásos, ha pedig nagy a veszély, nem megyünk az adott területre, várok vele addig, amíg megnőnek. A Calakmuli régióban mind a malária, mind a Dengue jelen van, de a fertőzöttség nem vészes, és erősen évszakfüggő, de azért beszereztünk egy hatásos szúnyogriasztót, cipőt és hosszúnadrágot húztunk aznapra. Ha azonban nem muszáj, nem használunk efféle vegyszereket, mert sem ránk, sem az élővilágra nézve nem egészséges. Többször jártunk már olyan természetvédelmi területen, ahol tiltják ezek használatát, olyan esetekben természetes alapanyagú riasztókat választunk. 

2. Bacalartól Conhuasig

Conhuas Bacalartól körülbelül 180 km-re helyezkedik el. Ott található a rezervátum bejárata. Bacalarból reggel 6:45-kor indultunk, kb. 2 és fél óra volt az út, közben egyszer álltunk meg tankolni. Az utak szintén jó minőségűek. Útközben átmentünk Quintana Roo-ból Campeche államba. Az államhatár területén katonai ellenőrzőpont működik, az autósokat időnként ellenőrzik, néhány kérdést feltesznek. Minket nem állítottak meg.

Conhuasban Bacalarhoz képest egy óra az időeltolódás, úgyhogy majdnem 8 órára, nyitásra megérkeztünk a rezervátum bejáratához. Ez könnyen megtalálható, a főútról lekanyarodva egyből ott a parkoló, ahol a jegyet kell megvásárolni. 150 peso (2500 Ft) a belépő/fő, sem kártyával, sem dollárral nem lehet fizetni. A gyerekeknek ingyenes a belépés.

3. Ahonnan megszűnik a térerő: Conhuastól Calakmulig

Beléptünk a rezervátum területére, innen még 62 km várt ránk, ettől kezdve már nem volt térerő. Nagy izgalommal vágtunk neki a dzsungeltúránknak. A kocsiban a zenét kikapcsoltuk, lassan haladtunk, feszülten figyeltünk és hallgattunk. A hangos családunk síri csendben maradt. Valahogy úgy képzeltük el, hogy már az első pár km-en a beharangozott pávaszemes pulykák hada fogad minket, állatok tömkelegét kell majd kerülgetnünk. A gyerekek pedig valami olyasmire számítottak, hogy pumák, jaguárok figyelnek minket minden bokorból, de legalább egy bőgőmajom ugrik a szélvédőre. Tulajdonképpen az egész úton egy kóbor pávaszemes pulykával, egy agutival és két autóval találkoztunk. Az út, még ilyen tempóban is, másfél óra alatt megtehető. Aszfaltút vezet egészen a romváros parkolójáig, ahol még 80 pesot (1300 Ft) kérnek el fejenként a belépésért, a gyerekeknek szintén ingyenes.

Calakmul – a maja romváros

Innentől gyalog folytattuk tovább az utunkat, jó darabig egy lélekkel sem találkoztunk. Keskeny ösvény vezet az őserdőben. Különös érzés sétálni egy letűnt civilizáció egykori területén, aminek nyomai ott vannak a köveken, a növényekkel benőtt szabályos alakú sziklás dombok alatt. Félelmetes látni azt, ahogyan a természet átvette az uralmat egy egykor gazdagon virágzó város fölött, aminek a nagyja még most is ott rejtőzik a buja növényzet alatt. Az útról sokszor csak igen apró leágazások vezetnek egy-egy, már részben feltárt területre. Táblák segítik a tájékozódást, rövidebb, hosszabb út közül lehet választani. Mi egyértelműen mindent látni akartunk.

Annak ellenére, hogy a föld alatt nyugvó város gondolata erősen áthatott, a majmokról sem feledkeztem meg. Leginkább arccal felfelé közlekedtem, hátha megpillantom őket a fák tetején, de egyet sem láttam. Csalódottan jegyeztem meg, hogy szerintem ezek nem is itt élnek. Időnként viszont tömény állatszag csapott meg, ez azért valamit sejtetett… 

Elértük a város főterét, ahol a piramisok állnak. Három nagyobb és több kisebb épült. Előttük mészkő sztélék (sztélé: vésett ábrázolásokkal, feliratokkal ellátott nagyméretű kőtábla) sorakoznak. Kicsit szuggeráltuk őket, hátha üzennek az indiánok szellemei, vagy beszélnek hozzánk a kövek. Mondjuk lenne is miről beszélniük, ugyanis a feltárásuk után évtizedekre őrizetlenül hagyott sztélék nagy részét ellopták, pontosabban lefűrészelték a rajtuk található szobrokat, domborműveket, hiszen így egyszerűbb volt a szállításuk. Mindeközben a kövek megrongálódtak, az oldalukon lévő rendkívül fontos írások, dátumok széttöredeztek, ami nagyban megnehezíti a régészek munkáját.

1. piramis

A gyerekek olyan lelkesek voltak, hogy egy lendülettel felszaladtak az első jelentősebb méretű piramis legtetejére, kb.15 emeletnyi magasságba, ami figyelemre méltó, tekintettel arra, hogy az 5 éves lányunknak, a 30-40 cm-es lépcsőfokok minimum a térdéig értek. Mi is megmásztuk, a lépcsőfokok nagyon keskenyek, a piramis meredek, de a látvány kárpótol. A tetején szembesültünk azzal, hogy még kettő, ennél a piramisnál nagyobb is van, amikre innen csodálatos a kilátás.

Láttuk, hogy lefelé egyesek kapaszkodva jönnek, de még a gyerekek számára sem volt nehéz, szépen lesétáltak. Útközben pedig nagy fordulat történt. Végre megpillantottunk néhány majmot a fa tetején. Hát léteznek! Megkönnyebbülve mentünk tovább.

2. piramis

A következő piramis tetején magyarokkal találkoztunk, kicsi országunk kíváncsi kalandorai rövid időre birtokba vették a maja indiánok monumentális mesterművét.

Ez a piramis az előzőnél magasabb, meredekebb, és nagyon kicsi a tetején a terasz. Tériszonyosoknak nem való. Amerre a szem ellát fák és még mindig csak fák mindenfele. Itt szembesül az ember azzal, hogy mennyire kicsi valójában. Azt nem hinném, hogy a gyerekek is ilyesmiken gondolkoztak volna, egyik szélétől a másikig rohangáltak, fogócskáztak, nevetgéltek, mialatt én majdnem szívinfarktust kaptam.

3. piramis

Ezután indultunk a legnagyobb piramishoz. Közben a majmok felébredtek, és ekkor döbbentünk rá, hogy az erdő zsúfolásig van velük. Útközben egy kisebb romra felmásztunk, hogy jobban lássuk őket. Elővettünk egy banánt, hogy lecsalogassunk néhányat a fáról. A gibraltári berber makákókhoz voltunk szokva, akik pillanatok alatt kipakolták a táskánkat, és az utunk végére megfosztottak mindennemű ételünktől, miközben pofátlanul hajigálták ki a számukra haszontalannak tűnő dolgokat, köztük az útleveleinket is. Ezek a majmok viszont nem ilyenek voltak. Hiába lobogtattuk a banánt, végül mi ettük meg. Az ő élőhelyük még nem vált a tömegturizmus áldozatává, ők egyelőre nincsenek hozzászokva az etetéshez.

Aztán felmásztunk a legnagyobb piramisra. Ezen nagyobbak a teraszok, a tetején kényelmesen el lehet férni, a túloldalról a fák is benőtték, így ez a piramis egyáltalán nem tűnik félelmetesnek. Sőt, itt még árnyék is volt, úgyhogy leültünk egy kicsit gyönyörködni. A kilátás a végtelennek tűnő guatemalai és mexikói dzsungelre lélegzetelállító. Állítólag tiszta időben a 60 km-re fekvő guatemalai Tikal városáig is ellátni.

A dzsungel maga a játszótér

Innen átköltöztünk egy kisebb piramisra, ahol hosszasan beszélgettünk, ettünk, ittunk, figyeltük a majmokat. Ezután elindultunk sétálni, közben broméliákban, orchideákban gyönyörködtünk, meg a többi, sokszor ház méretű, nálunk szobanövényként tartott virágban. A lányok nagyokat lendülve hintáztak a liánokon, banyán törzsébe rejtőzve bújócskáztak. Az egész őserdő egy hatalmas játszótér. A dzsungel lakói ekkorra felébredtek, nagy lett a nyüzsgés. Egyszerre nem tudom hányféle madárhangot tud a fülünk megkülönböztetni, de a recsegőtől a dallamosig, a pityogótól, a fütyörészősig mindenfélét hallottunk. A gyerekek tenyérnyi méretű színes pillangók után szaladtak, különleges bogarakkal, ezerlábúval játszottak, a vicces frizurájú sakutyúkokkal kergetőztek, a díszes pulykákat próbálták magukhoz csalogatni. Döbbenten figyelték a randalírozó pókmajmokat, ahogy azok a tombolásuk közepette hatalmas ágakat törtek le a fákról. Nagyokat nevettek a bőgőmajomcsaládok délutáni elfoglaltságain. A bőgőmajmokén, amik nem bőgtek! A lányok lába előtt elsuhant egy nagyon színes kígyó, de láttunk különböző papagájokat, virágnektárt szürcsölő kolibriket, veszekedő tukánokat, és még szőrös pókot is. Leírhatatlan érzés ennyi fesztelenül tevékenykedő csodálatos élőlény életébe belecsöppeni, hacsak pár órára is.

Egy jó ideje egyetlen ember sem volt a környéken, majd megláttam két dolgozót. Kihasználva az alkalmat odamentem hozzájuk megérdeklődni, hogy mikor indul a majombőgés. Angolul gyorsan elhadartam, de láttam, hogy még abban sem biztosak, hogy nekik beszélek. Ebből gyorsan rájöttem, hogy azok közé, az egyébként egyáltalán nem ritka, mexikói emberek közé tartoznak, akik kizárólag spanyolul beszélnek. Elővettem hiányos spanyoltudásomat. Ez esetben a bőgés, üvöltés szót nem ismertem. Ilyen esetekben korábban olasz, vagy angol behelyettesítéssel próbálkoztam, de többnyire sikertelenül, mert ha olyannak beszélek, aki semmilyen más nyelven nem tud, akkor az tényleg semmilyen más nyelven nem tud, az ilyen 100% spanyolt kíván. A srácok is ebbe a kategóriába tartoztak. Úgyhogy a bőgés szót hangos kiáltással helyettesítettem, mire egyikük megismételte, én meg lelkesen helyeseltem, hogy sí-sí, és még egy kiáltás… Közben már közeledett a családom, akik jót nevettek: anya már megint spanyolul beszél… De sajnos a válasz nem valami olyasmi volt, amire számítottam, mondjuk, hogy minden nap pontban 6-kor, vagy legalább minden reggel és este, hanem egy bizonytalan “időnként”. Na ekkor vált világossá számomra, hogy itt ma nem lesz majombőgés, mivel a videón, amit láttam, nappal bőgtek a majmok, mi viszont egész nap semmi ahhoz hasonlót nem hallottunk, a nap pedig már lemenőben volt. Azóta sem tudjuk, mikor bőgnek a bőgőmajmok.

Hazafele út – abban a reményben veszünk búcsút Calakmul birodalmától, hogy még hosszú ideig megőrzi elvadult romváros jellegét

A parkolóból 6 óra körül indultunk el. Hazafele úton még rengeteg pávaszemes pulykával találkoztunk, amik gyakran feltartóztattak minket. Közben besötétedett. A gyerekek, mikor végeztek a chips-evéssel, kiszálltak az autóból, hogy ásványvízzel lemossák a kezüket. Egyszer csak megmozdult valami a bokorban. Eszünkbe jutott a jaguár. Még ha állítólag emberre nem is támad, esetleg az 5 éves gyerek elég kicsi ahhoz, hogy elragadja, úgyhogy kiugrottam a autóból, hősiesen odaálltam eléjük, gondoltam majd én megküzdök vele… Ezután már nem szálltunk ki a kocsiból, de időnként megálltunk, lehúztuk az ablakokat és lekapcsoltuk a fényeket. A hangos ciripelés közben a varázslatos csillagos eget kémleltük. Közben az a néhány autó, ami a parkolóban állt, mikor elindultunk, mind leelőzött minket. Utoljára maradtunk a Calakmuli őserdőben, de már nem féltünk attól, hogy lerobbanunk, és ott kell tölteni az éjszakát, mert magával ragadott minket a természet. Talán nem is bántuk volna…

Kiknek ajánlom Calakmult?

1. -akik rajonganak a természetért, ÉS tisztelik is
2. -akik kivételes élményre vágynak, távol a tömegtől
3. -akik szeretik a kultúrát, de nem szeretik a turistaáradatot
4. -akik mindig is szívesen megmásztak volna egy maja piramist, VAGY akiknek csak most jött meg a kedve hozzá
5. -akik szeretnék hallani a majmok bőgését természetes élőhelyükön, VAGY akik megelégszenek a szagukkal és azzal, hogy láthatják őket mindennapi tevékenykedéseik közben
6. -akik szeretnék átélni az érzést, hogy egy jaguár bármikor kifigyelheti őket egy bokorból
7. -akik kíváncsiak Mexikó turista zónán kívüli világára
8. -akikre pedig mindez igaz, azok számára kihagyhatatlan hely, mert ez mindet egyben kínálja