Welcome to Jordan!

A jordániai emberek nem beszélnek túl jól angolul, többen egyáltalán nem is tudnak. Egyetlen angol szó van, amit biztosan minden jordániai tud, az a “welcome”. Azt viszont nagyon, mindig egymás után kétszer mondják: Welcome-welcome! Vagy háromszor.

Reggel érkeztünk az ammani reptérre. Az ország látogatása vízumköteles, aminek ára 40 JOD (kb. 19 000 ft). Ha viszont legalább 3 éjszakát az országban töltünk, akkor lehetőség van a Jordan Pass kiváltására, ami több helyre, például Petrába is tartalmazza a belépő árát. Mivel 12 év alatt ingyenes a belépés a nevezetességekhez, ezért a 6 és a 9 éves lányunknak érkezéskor az ammani reptéren vízumot váltottunk, a felnőtteknek és a 12 éves fiúnknak még otthonról megvettük a Jordan Pass-t, aminek ára 70 JOD (kb. 33 000 ft)-tól indul. Dollárt vittünk magunkkal, amit a reptéren váltottunk át JOD-ba.

A kölcsönzőben átvettük a lefoglalt autónkat, és nekivágtunk az országnak.

A Holt-tenger egyik szabadstrandjára tartottunk, ami a reptértől körülbelül 1,5 órányi autóútra található. Útközben megálltunk enni, és útba ejtettük a Nébó-hegyet, aminek tetejéről mutatta meg Isten Mózesnek az Ígéret Földjét.

Holt-tenger

A Holt-tengernél vannak fizetős, kiépített partok, a szállodák privát strandjainál is lehet fürdőzni, vagy teljesen ingyen valamelyik szabadstrandon. Mi a Wadi Mujib-nál lévő Dead sea free swimming-et kerestük fel.

A tengerben mindössze 10-15 percet lehet tartózkodni, tilos a vizét lenyelni, mert összetétele miatt mérgező (akár halálos is lehet) és a 33 %-os sótartalmának köszönhetően képtelenség benne úszni, de még kísérletezni sem ajánlatos a nyelés veszélye miatt. Nekünk mindenképp ki kellett próbálnunk az úszást, az ülést, a fekvést, a vízbetérdelést, de szerencsére senki nem ivott a vízből. A 15 perces terv is kicsit elhúzódott. A bőrünkkel csodát tett, a gyerekek szörnyen száraz kezét puhává varázsolta. A tömény só nagyon csípi a sérült bőrfelületet, fürdés után le kell mosni. Mi vittünk magunkkal ásványvizet, azzal mosakodtunk.

A Holt-tengernél nagyon meleg van, nem elég, hogy a sivatagban fekszik, de ez a Föld legmélyebben fekvő szárazföldi pontja, ahol megreked a hőség. Klímája trópusi, a vize meleg, ráadásul a tömény só dehidratálja a szervezetet.

Wadi Musa, Petra

A Holt-tenger után Wadi Musába vettük az irányt, hogy az első éjszakát ott töltsük. Ez egy kis település Petra mellett, Mózes völgye a jelentése. Mózes itt fakasztott vizet a szomjazó népének a sziklából. Körülbelül 3 óra utazás várt még ránk, de egy cseppet sem bántuk, pedig hajnali 5-kor indult a repülőnk Budapestről, úgyhogy az éjszakai alvás mindössze annyi volt, amennyit a repülőn sikerült aludnunk.

Útközben megálltunk tankolni, és kisebb boltokban vásárolni, ahol kedvesen üdvözöltek minket: “Welcome-welcome”, és végigkóstoltatták velünk az üzletet.

Wadi Rumban a szállásunkhoz reggeli járt, amit érkezéskor megkaptunk, így vacsorára megettük a reggelit.

Másnap a hangulatos, már korán élettel teli városkában kerestünk reggelit. Dinnyét, banánt, kávét vettünk, és betértünk egy pékségbe. Finomabbnál finomabb süteményeket kóstoltunk. A kasszánál ülő férfi még a megkezdett reggelijét is 5 részre törte, és igazságosan szétosztotta közöttünk a kísérő szavakkal: “Welcome-welcome”, úgyhogy nem tudtuk visszautasítani, azt is megettük. Tele hassal és egy tálcányi péksüteménnyel távoztunk.

Petra bejáratánál autóval akartak elvinni minket egy másik bejárathoz, ahonnan csak vissza kell sétálnunk, mondván, hogy a gyerekek nem fogják tudni megmászni azt a 800 lépcsőt, ami az utolsó szakaszon vár. Azt mondták öt óra hosszát kell gyalogolnunk. Oda. Vissza még ötöt. Mi ennek ellenére elindultunk gyalog az egykori nabateus fővárosba, ami körülbelül 2000 évvel ezelőtt élte virágkorát. Itt volt a fűszereket szállító tevekaravánok találkozópontja.

Reggel még a befelé vezető Szik szurdok árnyékában hűvös volt, a pulóver is kellett. Körülbelül 30 perc alatt értük el a legfotózottabb helyet, a “Fáraó Kincsesházát”. Ez igazából egy királyi síremlék, a nevét onnan kapta, hogy a legenda szerint egy egyiptomi fáraó itt rejtette el a kincseit. A “Kincsesháznál” nagy a forgatag. Kiabálnak, árulnak, eladnak: fényképezkedjünk teveháton, menjünk a kilátóra, vegyünk képeslapot, folytassuk az utat szamárháton…Azt sem tudtuk merre kapjuk a fejünket a nagy nyüzsgésben. Különleges a hangulata a hatalmas sziklafalak által elkerített térnek.

Innen továbbindultunk. A lányoknak annyi energiája volt, hogy minden dombra felszaladtak, minden romot megmásztak. Utunk a Színház és a Királysírok mellett haladt, keresztül a városközponton, mire elértük a rettegett 800 lépcsőt. Számtalanszor megkérdezték tőlünk, hogy felülünk-e szamárhátra. Mivel tudtuk, hogy ez nem helyes, mert a patáik jóval gyorsabban koptatják a romokat, mint a cipőtalp és mivel láttuk, ahogy az állatok náluk ötször nagyobb turistákat cipelnek a keskeny meredek lépcsőkön, majd szaladnak lefelé egy újabb fuvarra, miközben csetlenek-botlanak, csúszkálnak a köveken, így eszünk ágában sem volt felülni rájuk. Gyors tempóban, körülbelül fél óra alatt megtettük a lépcsős szakaszt, így kevesebb, mint három óra alatt elértük a monumentális épületet, a sziklából faragott Ad-Deir kolostort, ami kevésbé ismert mint a Kincsesház, mivel nehéz az odajutás. A fáradtságot megérte, már az odáig vezető út maga is nagyon hangulatos.

A lépcsős részen bazárok sorakoznak. Rajtunk kívül senki nem vásárolt, mi is csak a legfontosabbakat, teveszőr szőnyeg, táska, rendszámtábla… Az út végére már fáradtak voltunk, a szőnyeg sem könnyített a helyzetünkön, viszont így is összesen 5 óra alatt bejártuk a főút mentén a várost, kihagyva a letérőket.

A parkolóba éhesen és fáradtan megérkezve azzal szembesültünk, hogy ketten keresztbe beálltak az autónk elé. Szerencsére mindkét autó nyitva volt. Három férfi azonnal ott termett segíteni, egy beült az egyikbe, egy a másikba, a harmadikkal a férjem pedig arrébb gurította az autókat. Megköszöntük, ők pedig mondták: “Welcome-welcome! Welcome to Jordan!”

Wadi Musa egyik éttermében megebédeltünk, és folytattuk tovább az utunkat Wadi Rumba.

Az út odáig kb. másfél óra a sivatagon át.

Wadi Rum

Jelentése: Hold völgye. A világörökség részét képező természetvédelmi terület 800 méteres tengerszint feletti magasságban, 720 négyzetkilométeren terül el. A térség 12 ezer éve már lakott volt, így rengeteg emlék maradt fent, köztük ősi sziklarajzok, több nyelven íródott ókori feliratok, nabateus romok. A sziklarajzok nagyon jó állapotban vannak, az időjárás nem, de a növekvő turizmus igazi veszélyt jelent a fennmaradásukra. Több filmet is forgattak itt, a marsbéli táj ideális helyszínt biztosít az egyes jelenetekhez.

A beduin táborok egyikében tölthetjük az éjszakát és szervezett túra keretében lehetőség van bejárni a sivatagot.

Mikor megérkeztünk Wadi Rumba, Mahdi már várt minket a terepjáróval, hogy bevigyen az előző nap foglalt szállásunkra, a sivatagba. Este fél hét körül érkeztünk a semmi közepén felépített táborba. Panorámás sátrat választottunk terasszal és saját fürdőszobával.

Gyorsan megmutatták, hogy melyik szikláról látványos, ahogyan a Nap eltűnik a horizonton. Igyekeznünk kellett, nehogy lekéssük a pillanatot. Hamar, kb. fél órával az esemény előtt már a szikla tetején várakoztunk. Nekem ez a naplementéig tartó szabad fél óra éppen elég lett volna arra, hogy lefoglaljam másnapra a szállásunkat Ammánban, vagy hogy megtervezzem az utat a Vörös-tenger partjáig. Elővettem a telefonomat, és rádöbbentem, hogy se mobilhálózat, se internet. A sivatag közepén egy szikla tetején rá voltam kényszerülve, hogy semmit se csináljak. Csak feküdtem, és bámultam a naplementét, ami máskor egy gyors folyamat, most viszont nagyon hosszúnak tűnt.

Miután megcsodáltuk a világ leghosszabb napnyugtáját, visszasétáltunk a táborba, ahol még majdnem másfél óra volt a vacsoráig. Én ennyi idő alatt fel szoktam deríteni a környéket, de itt se épületek, se emberek, se növények, se állatok, se tennivaló, se pedig internet, Tv, vagy telefon. Az ágyakat befordítottuk az ablak elé, és figyeltük a sivatag mozdulatlanságát, végtelenségét.

Elérkezett a vacsora. A homok alatt már órák óta sült a krumpli meg a hús, elmondták hogyan, majd kiásták. Bementünk egy nagy sátorba, mindenki a földön ült, úgyhogy mi is leszálltunk a padokról. A vacsora nagyon finom és bőséges volt, gyakorlatilag minden tahini-vel készül. A tányérunkat egy helyre kellett gyűjteni, ezzel jelezve, hogy végeztünk. Ezután összegyűltünk a tűz körül, chai teával kínáltak és tradicionális beduin dalokat játszottak, amik főként a szerelemről és a tevékről szólnak. Hallgattuk a nyugtató dallamú zenéjüket, és közben arra gondoltam, hogy nem is gondolok semmire. Ez nálam pedig nem szokott előfordulni. Néhány dalt eljátszottak, Mahdi mesélt, beszélgetett velünk, majd tovább énekelt. A fejem teljesen kiürült.

Ezután visszatértünk a sátrunkba a hűvös sivatagi éjjelen, és még többet akartunk a sivatagból. Rabul ejtett minket a sivársága, az állandósága, a csendje és a milliárdnyi csillagtól ragyogó égboltja. A gyerekek tanácsára kivittük a teraszunkra az ágyat, lefeküdtünk, és elalvásig néztük a csillagokat.

A kevés alvás ellenére feltöltött az éjszaka, reggel 7-kor már a reggelinket szedtük. 8 órakor megkezdtük a terepjárós sivatagi túrát. Barlangrajzokat, régi, még pontok használata nélkül íródott arab szövegeket néztünk, sziklák, szurdokok közt beduinok vízgyűjtőihez túráztunk el. Sandboard-oztunk egy vörös homokdűnén, és magas sziklákat másztunk meg.

A sivatagból kifelé tartva megjött a térerő. Tudomásul kellett vennem, hogy visszatértünk a civilizációba, a tennivalók világába. Ezer dolgom volt, amikről már teljesen megfeledkeztem.

A gyerekekre is hatással volt a sivatag. Megérkezéskor, a hosszúra nyúlt naplemente alatt még a homokban hempergőztek, szikláról-sziklára szaladgáltak messze tőlünk, élvezték a szabadságot, de lassan rájuk telepedett a sivatag nyugalma, monotonitása, egyszerűsége.

Akaba

Wadi Rumból egy bő óra alatt jutottunk el az Akabától 30 kilométerre, a szaúd-arábiai határnál fekvő tengerpartra, a South Beach-re. Mikor megérkeztünk gyakorlatilag csak mi voltunk a hosszú parton, egy étteremből egyből lecsaptak ránk. Ebéd után kezdtek érkezni a helyiek. Jött egy iskolabusz, a tengerben megtartották a testnevelés órát. Érkeztek nők és férfiak, akik külön helyeken fürödtek.

Mikor egyedül mentem úszni a nők már messziről kiabáltak, a nevemre voltak kíváncsiak. Körém gyűltek és a szokásos módon üdvözöltek: “Welcome-welcome”. Csalódottan vették tudomásul, hogy nem beszélek arabul, de próbálkoztak, hátha csak bele kell jönnöm, és huszadjára már megértem az arab szavakat. Ők nem beszéltek angolul, mindegyikük csak néhány szót tudott, ezekből rakták össze a kérdéseiket. Elég sok mindenre megkapták a választ, aminek nagyon örültek. Ezt egy-egy hangos “welcome-welcome”-mal fejezték ki. Érdekelte őket, hogy honnan jövök, hol élek, mit keresek itt, az én országomban milyen az idő, mennyit süt a nap, milyen nyelveken beszélek, van-e családom, vannak-e barátaim. Tanítottak, hogy a vízben melyik a “good fish”, melyik a “bad fish”. Végig a nevemen szólítottak, ami nagyon tetszett nekik, gyakran mondogatták, hogy “Andi”. Ők talpig felöltözve fürödtek, rajtam bikini volt, és kíváncsian fogdosták a bőrömet, a hajamat. Legalább olyan érdekes lehettem számukra, mint ők a számomra. Arról, hogy Magyarország hol található, fogalmuk sem volt. Brazíliára tippeltek, vagy arra, hogy valahol Amerikában lehet.

Ott álltam húsz arab nő társaságában a térdig érő vízben, balra tőlem Szaúd-Arábia, szemben velem Egyiptom hegyei (Sínai-félsziget), tőle jobbra az izraeli Eilat városa, közvetlenül mellette Akaba. Körülöttem színes halak úszkáltak, a lábamnál korallok feküdtek, a kis halak pedig százasával egyszerre ugrottak ki a vízből. Miután eljöttem tőlük, ők folytatták a vidám éneklést, pancsolást.

Mielőtt Jordániába érkeztünk, csupán egyetlen dologra figyelmeztettek: ne vezessünk éjszaka! Veszélyes a kivilágítatlan autók, az olykor kaotikus közlekedés (index mellőzése, kóválygás a sávok közt) miatt, amit a sötétben még nehezebb kezelni. Gyakran tevék, szamarak, emberek sétálgatnak az úton (egyik alakalommal még egy két év körüli kislány is kiszaladt közvetlenül az autónk elé, mert az út szélén játszogatott).

Akabában megvacsoráztunk, majd 6 óra körül indultunk Ammanba, keresztül az országon. Egy elterelés alkalmával egy szűk, kivilágítatlan úton temérdek kamionnal araszoltunk, amik többször beszorítottak maguk közé, és jobbról, vagy balról előztek, onnan, ahonnan épp jónak látták. Ezt a szakaszt leszámítva nem volt vészes az út. 

Éjfélre érkeztünk meg a szállodába. Másnap korán, 6 órakor kellett indulnunk a reptérre, a reggeli viszont csak 7:30-tól volt. A recepciós reggel kinyittatta nekünk az éttermet, és büszkén mondta: “Welcome-welcome, welcome to Jordan!”

Távozásunkkor, a reptéri biztonsági ellenőrzésnél búcsúzóul ennyit mondtak: Welcome-welcome!

Ezek után annyit üzennék a kedves, közvetlen jordániai embereknek, hogy bármikor szívesen welcome-welcome, welcome to Hungary!