Az öböl, ami a világon a legfényesebben világít-Vieques, Puerto Rico

A Spanyol Virgin-szigeteken jártunk, a Puerto Rico-hoz tartozó Viequesen. Az utunk rendhagyó módon előre megtervezett volt a gyönyörű trópusi szigetre, mert az valami olyasmi kincset rejteget, amivel csak ritkán lehet találkozni. Itt található a legfényesebben világító öböl az egész világon. A jelenség a biolumineszcencia, amiért egy egysejtű élőlény, a dinoflagellata a felelős. Ezek a fitoplanktonok mechanikai stressz hatására világítani kezdenek. Egy sötét éjszakán úgy ragyogják be a vizet, mintha milliónyi csillag tükröződne a vízfelszínen.

A Vieques-en található Mosquito Bay 2006-ban bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe. 2017-ben viszont szörnyű csapás sújtotta a területet. Lecsapott a térségre a Maria hurrikán, aminek következtében a planktonok eltűntek. Egy fél év elteltével viszont olyan intenzitással kezdtek el újra világítani, mint előtte soha.

Az apró sziget álomszép fehérhomokos partjain hatalmas tengeri csigák házai százával hevernek. Kristálytiszta langyos víz nyaldossa a kókuszpálmás partokat, ahol csupán a vadon élő Paso Fino lovak kóborolnak. A pálmafák roskadoznak az érett kókuszdióktól.

Kora délután andalgunk a parton, a tikkasztó hőségben legalább fejenként 3 kókuszdió kell, hogy a szomjunkat csillapítani tudjuk. A gyerekek a tengerben játszogatnak, mi a puha homokban heverészünk egy kiadós ebéd után. Pár perc elteltével eszeveszett kiabálásra pattanunk fel. Egy amerikai férfi a semmiből lóhalálában szalad felénk. Ekkor vesszük észre, hogy az egyik ló elővette az ebédből megmaradt, gondosan becsomagolt quesadilla-kat, és jóízűen elfogyasztotta. Még a csípős salsa szószos tányért is tisztára nyalogatta. Megállapítjuk, hogy egész más az ízlése, mint egy európai lónak. Mást már nem tehetünk, visszafekszünk a homokba. Látszólag semmi nincs a szigeten, ami a nyugalmunkra törhetne egy-két vadon élő lovon kívűl. De ez nem volt mindig így. Az Amerikai Egyesült Államok haditengerészete 1940-től körülbelül 6 évtizeden át gyakorlatozott a szigeten. Vieques katonai kiképzőhelyként és lőszerraktárként szolgált hatvan éven keresztül. Ezalatt az idő alatt minden áldott nap a levegőből, a vízből és a szárazföldről bombázták a szigetet. Az élet itt egy valóságos rémálom volt, aminek még most sincs vége! A mérgező és sugárzó lőszerek hatására különböző betegségektől szenvednek a lakosok.

Este Esperanza egyetlen tengerparti főutcáján volt a találkozó az előre megszervezett programunkhoz. Az amerikai idegenvezetőnk már várt minket. Egy iskolabuszba ültünk be, azzal zötykölődtünk végig a tengerparti homokban, egészen az öbölig. A vízre kajakkal lehet szállni, hogy óvjuk a planktonokat. A Mosquito Bay nevezetű öböl nem hangzik túl bíztatóan. A kemikáliák használata tilos az élővilág védelmezése érdekében. Mivel természetes alapú szúnyogriasztót egyik kisboltban sem találtunk Vieques-en, így anélkül vágtunk neki az éjszakának.

Én mentem egy kajakban az akkor 9 éves fiammal, aki annyira félt a cápáktól, hogy majdnem a vízbe borultunk a ficánkolása miatt. Apa evezett a 3 éves lányunkkal, a 6 éves lányunk pedig a túravezetővel ment. A vörös mangrovéval körülölelt öbölbe be kellett evezni. Egyszer csak megpillantottuk a világító vizet. Ahol az előttünk haladó kajak felkavarta a vizet, ott kéken világított. Megálltunk a sötét éjszakában az öböl kellős közepén, a túravezető fiú pedig hosszas mesélésbe kezdett a planktonokról, a mangrove mocsárról és a hurrikánról. Mi meg közben játszottunk. Formákat rajzoltunk a vízbe, körbe-körbe eveztünk, egymást locsolgattuk. Figyeltük az alattunk elúszó halakat, amik mind kéken világítottak. A cápákra már senki nem gondolt, annyira varázslatos volt az éjszaka. Úgy éreztük magunkat, mint egy Disney mese főszereplői. Apró, kicsi csónakjainkkal a világító tenger közepén. Az est főszereplője mégis apa volt, aki egyenesen úgy festett, mint egy mesebeli Disney hercegnő tündöklő ruhában. Amint végighúzta a kezét a vízben, a rengetet szőr miatt az egész karja ragyogott. Bárcsak én is ennyire szőrös lennék!-ezt kívánta aznap éjjel a kislányunk.

Másnap nagyon korán keltünk. Körülbelül hajnali négykor. Nem is akárhogy. Szó szerint kiugrottunk az ágyból.

Amikor a  szállásunkat foglaltuk, külön jelezték, hogy állatbarát a szálláshely. Akkor még nem is sejtettük, hogy ez pontosan mit takar. Az udvaron tyúkok, kakasok, malacok és több tucat macska kóborolt. A szobánk ablaka csupán egy szúnyoghálóból állt, teljesen nyitott volt. Hajnali 4-kor felrepült a kakas és teli torokból kukorékolni kezdett tőlünk 1-2 méterre. Mivel városban nőttem fel, ilyen közelről még soha nem hallottam kakaskukorékolást. Ezért ettől a hajnaltól kezdve a kukorékolás karibi érzést idéz bennem. Annyira szeretem hallgatni, hogy azóta otthon is nevelünk egy szép nagy kakast.

A reggelinket a szállás étkezőjében tyúkokkal és macskákkal fogyasztottuk el.

A szállásadó javaslatára kajakot béreltünk, hogy átevezzünk egy kis lakatlan szigetre, amit korallzátony ölel körül, ideális helyszín a sznorkelezéshez. Egy kajakra volt szükségünk, hogy a 3 éves lányunk is át tudjon jutni, a nagyobbak jól úsznak. Körülbelül egy fél óra úszás és evezés után meg is érkeztünk. Teljesen belefeledkeztünk a Karib-tenger csodálatos élővilágába. A 3 éves lányunk ekkor még úgy sznorkelezett, hogy apa nyakába kapaszkodott és vagy a vizet bámulta, vagy csak nézelődött odafent. Egy ideje már mondogatta, hogy ott úszik a csónakunk! Amikor apa megállt megnézni, a kajak már messze járt. A víz lesodorta a partról, az erős sodrás pedig messzire vitte. Azonnal utána indult, mi pedig vártunk a lakatlan szigeten. Egy ideje már nem láttuk sem a kajakot, sem apát. Majd körülbelül 20 perc elteltével feltűnt egy távoli motorcsónakon, amit próbált beindítani. Egy idő után láttuk, amint jelez egy hozzá közel eső vitorláson lévő férfinak. A férfi nem sokkal később a vitorlásról motorcsónakba pattant, és elment a kajakért. Addigra azt olyan messze sodorta a víz, hogy mi már soha nem értük volna utol.

Mire visszaszereztük a kajakot a tenger háborgós lett, a nyílt víz felől nagyon felerősödött a sodrás, így visszafele már nem tudtak úszni a gyerekek. A kajakba pedig maximum 4-en fértünk be, és nekünk mindenképpen evezni kellett. Egy gyerek így kimaradt, őt húznunk kellett magunk után. Ez volt az én mindig bátor, 6 éves lányom.

Ezzel nagyjából véget is ért a mi rövid, de annál kalandosabb találkozásunk Vieques-sel. Ebéd után egy taxival átszeltük a szigetet, a kikötőben a komp érkeztéig élveztük a karibi karácsonyi hangulatot.