Gyöngyhalászok Dubaiban – egy csepp a múltból, egy csepp a kultúrából

A fényűzés fellegváráról, a rekordok városáról általában nem a gyöngyhalászat jut az ember eszébe. Pedig 60 évvel ezelőttig szerény életet éltek a kis halászfalu lakói. Főként gyöngyhalászattal és halászattal foglalkoztak, piacra jártak, kereskedtek, egyszerű, kőből épült házakban laktak. 

A már az ókorban is ismert vízi útvonalon, a Dubai Creek-en abrára (tradicionális fahajó) szálltunk. Az utasokkal teletömött kis hajón (aminek se oldala, se korlátja nincsen) fejenként egy dollárt fizettünk, hogy átjussunk a túlpartra. Csattant az öreg csónak nyikorgós ládikája, amibe a pénzt gyűjtötték, és már “repültünk” is a múltba. A modernitás és a luxus világából belecsöppentünk a néhány tíz évvel ezelőtti arab forgatagba.

Rögtön elvegyültünk a Deira negyed egy autentikus piacának kavalkádjában. Az utcán ücsörögnek az árusok, kiabálnak, leszólítanak. A kereskedői vénával megáldott eladók szeretnek alkudozni. Színes fűszerekkel roskadásig pakolják a polcokat. Már messziről árad a fűszerillat, hát még amikor menetközben az orrunk alá dugdossák a fűszerekkel teli tálkákat. Betévedtünk az aranybazár sorra, ahol nem csak ékszereket, de aranyból készült ruhákat is árulnak, és szembetaláltuk magunkat a világ legnagyobb aranygyűrűjével is.

Újra abrára szálltunk, és ellátogattunk Dubai történelmi negyedébe.

Az egyik ajtó kinyílik, és kedvesen behív minket egy talpig feketébe öltözött nő. Egy, hagyományokat bemutató múzeumba csöppenünk. Körbevezet a muszlim nő, az arabok múltbéli otthonaként berendezett helyen. Megmutatja a szobát, ahol aludtak, a szobát, amit csak férfiak használhattak. Mesél a falak között zajló, privát arab életről.

Izzadunk a déli hőségben. Alig jár a házban a levegő. Érlelődik bennem a kérdés, amit már oly régen szerettem volna feltenni. Az arcom is kipirult a forró arab nyárban, el sem tudom képzelni, hogy mit érezhet az a szegény nő abban hosszú, fekete ruhában. Hát megkérdezem. És azt is, hogy ki kényszeríti a nőket bele? A férfiak? A halk válasza egészen meglepett. Árad belőle a nyugalom. Azt mondja, hogy pont annyira van melege, mint nekem. Türelmesen magyarázza el, hogy a nők itt nem szeretik, ha a férfiak megnézik, vagy megérintik őket. Ha olyan hivalkodóan öltöznének mint én: fedetlenül hagynák a lábukat, a karjukat, hófehér, csipkés, testhez álló felsőt vennének fel, feltűnő citromsárga nadrággal, ahogyan én, akkor hogyan várhatnák el egy férfitól, hogy ne érintse meg a bőrüket. Bő és sötét ruhát viselnek. Bő, hogy a domborulataikat elrejtsék, hogy következtetni se lehessen a testük alakjára. Sötét, hogy a legkevésbé se legyenek feltűnőek, hogy a férfiaknak eszébe se jusson megérinteni őket. Eddig úgy gondoltam, hogy bármikor szívesen ledobnák magukról ezt a nyomasztó ruhát. Arra vágynak, hogy szabadon mozoghassanak, és élvezhessenek egy hűvösebb tengerparti fuvallatot. A válasza egészen megdöbbentett. Kíváncsi lennék rá, hogy hogyan vélekednek rólam és a kultúrámról. Vajon minden férfiaktól származó kegyetlenkedést a nők helytelen viselkedésére vezetnek vissza?

Én felkapok egy pólót és egy rövidnadrágot, nyaralás előtt vásárolok egy fürdőruhát. Nincsen ebben semmi rossz. Eddig így gondoltam. Ők viszont egy egészen más világba születtek. Nem tudom, hogy mindezt pusztán a kultúrájuk mondatja velük, vagy az én felfogásom a helytelen. A kérdés számomra azóta is nyitott maradt. Egyes természeti népeknél elég egy fűszoknya, máshol a nők csak a szemüket hagyják szabadon. Nos úgy érzem, sokat kell még utaznom ahhoz, mind a világban, mind a saját fejemben, hogy megkapjam a helyes választ, ha egyáltalán létezik.

A múzeumban egy majdnem 90 éves indiai férfival dolgozott együtt. Az idős férfi csillámporral leírta a lányom nevét szanszkrit írással. Gyöngyöt tett a lányok homlokára, ezzel kedveskedett nekik.

A nő mesélt nekünk a régi időkről. A Perzsa-öböl langyos vize ideális otthona a gyöngykagylóknak. Még nem is olyan régen gyöngyhalászattal keresték a kenyerüket a helyi férfiak. Minden évben 3 hónapra kihajóztak a tengerre, és 20-30 méter mélyre szabadtüdővel merültek, hogy megszerezzék a világ legszebb igazgyöngyeit. Kötelet kötöttek a derekukra, kosarat akasztottak a nyakukba. Egy nehéz kő húzta le őket a mélybe, ahol munkához láttak. Késsel farigcsálták le egyenként a sziklákról a kagylókat, és gyűjtötték a kosarakba. Amikor már nem bírták tovább levegővel, a kötelet megrángatták, mire a fedélzeten lévő erős férfiak felhúzták őket.

Nos, tudván a múltról, látván a jelent, elgondolkodtató a mondás, miszerint:

“A nehéz idők erős embereket szülnek, az erős emberek könnyű időket teremtenek. A könnyű idők gyenge embereket szülnek, a gyenge emberek nehéz időket teremtenek.”