Ropog a tűz a kályhában, sülnek a sütemények a konyhában, a gyerekek karácsonyfát díszítenek a szobában. Ez az idilli karácsony.
De fenyőfa nincs a környéken, ezért anyu leanderét öltöztetik fel. Díszek sincsenek, így anyu kukoricalisztből készült süteményeivel díszítik a fát. A családnak kukoricaföldjei vannak, tehát abból dolgoznak. Tűzifa akad télire, a kályha melege jól be tudja fűteni a kis szobát. Templomba egy ideje nem jár a faluból senki, még karácsonykor sem mennek, mert a papot elvitték. Hogy hova, és miért, azt senki nem tudja.
A gyerekek kinéznek az ablakon, és látják, hogy apu éppen két katonával beszélget. Ez annyira érdekes esemény, hogy még sálat, sapkát, kabátot sem vesznek, csak csizmát húznak, és kiszaladnak a hóba. Hallgatják a beszélgetést. Apu magyarul beszél, a katonák németül. Nem értik egymást. A katona megpróbál összerakni magyarul egy mondatot, ami így hangzik: “Te lenni disznó?” A gyerekeknek kikerekedik a szeme, de apu érti a kérdést. Azt válaszolja a katonának, hogy igen, enyém a disznó. A gyerekekből hangos nevetés tör ki. Apunak kifizetik a katonák a disznó árát, és mennek érte az ólba. A gyerekek folyton azt hajtogatják: “Te lenni disznó, te lenni disznó….?” Aztán bújócskázni kezdenek a hátsó kertben lévő ásott, földalatti veremben, ahova a család a légitámadások idején rejtőzik.
Ugye, másnak is vannak hasonló családi történetei a második világháború idejéről? Ez az én nagymamám története, ami Nagyecseden játszódik. Az idén 93 éves nagymamámnak gyerekkorában fogalma sem volt arról, hogy mi folyik körülötte. De amikor nekem mesél, akkor mindig sír. Egyetlen zsidó családra emlékszik a faluból, őket elhurcolták. A két tíz év körüli gyerek és a szülei soha többé nem tértek vissza. A házukat másnak adták át.
Az auschwitzi koncentrációs táborba több mint 1,3 millió embert deportáltak 1940-45 között, és megközelítőleg 1,1 millió embert öltek meg. Az áldozatok egyharmada 1944 nyarán érkezett Magyarországról. 438 ezer magyar fogoly volt. A táborba hurcolt kisgyerekek közül is a legtöbb Magyarországról került oda. Több ezer gyereket, csecsemőt és újszülött babát kényszerítettek gázkamrákba, vagy más módon veszítették életüket.
A magyar tragédiának az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum 18. barakkjában létrehozott modern magyar kiállítás állít emléket.
A magyar állam már korábban, először 1965-ben, majd 1979-ben is rendezett kiállítást az auschwitzi múzeumban.
A jelenlegi helyszíne a 18-as barakk 600 négyzetméteres emeleti része. Úgy tervezték, hogy az egyetlen valóság maga az épület legyen. A többi csupán illúzió. A fényképeket a falra vetítve láthatjuk, ahova a mi saját árnyékunk is vetül.
Auschwitz volt a központja a német orvosok foglyokon végzett szörnyű kísérleteinek is. A fojtogató falak között olyan gyerekek, ikerpárok és nők képei vannak a falon, akiken kísérleteket végeztek.
Apró cipőcskék, ruhák, fényképek, nevek, egyéb személyes tárgyak és hangok kísérnek minket végig a táboron belül, és kísértenek azon kívül is.
Joggal merül fel a kérdés, hogy mi keresnivalója van egy gyereknek az emlékhelyen. És ha van is valami, akkor hány éves kortól lehet menni. Erre nincsen válasz, az ilyen jellegű kérdéseket a szülőnek kell eldöntenie, aki a legjobban ismeri a gyermekét. Mi egy 7, egy 10 és egy 13 éves gyerekkel látogattuk meg a tábort.
A világ lenyűgöző szépségeit a gyerekekkel megismertetni igazán nagyszerű dolognak számít. De vajon a szörnyűségeket tudatosan el kell rejteni előlük?
Ez az egyéni döntésen múlik. Mi fontosnak tartjuk, hogy tudják azt is, micsoda kegyetlenségre képes az ember, és szerettük volna, ha együtt tudunk emlékezni arra a több százezer magyarra, és több mint egymillió emberre, akik embertelen szenvedéseken mentek keresztül.