Tartalomjegyzék, látnivalók:
- Bocas del Toro-ról általánosságban
- Mi fogadja az idelátogatókat
- Colón-sziget
- A banán véres múltja ehhez a régióhoz kötődik – Banánköztársaság
- Honnan ered a Panama-betegség, és honnan jön a sziget színes kavalkádja
- Út Bocas del Toro-ba, látnivalók
- 6.1. helyszín – köderdő
- 6.2. helyszín – az út szélén előtörő vízesés
- 6.3. helyszín – egy csupasz fa, lajhárral az ágán
- 6.4. helyszín – egy építkezés
- 6.5. helyszín – a híd
- 6.6. helyszín – a kikötő
- Bocas del Toro látnivalók
- 7.1. helyszín – szállás
- 7.2. helyszín – Playa Bluff, a rózsaszín tengerpart
Milyen Bocas del Toro? Ezt a kérdést nem lehet egy mondatban megválaszolni. Összefoglalni sem szeretném, helyette bemutatom, így mindenki maga ítélheti meg. A helynek megvan a maga stílusa.
- Bocas del Toro-ról általánosságban
Bocas del Toro panama karibi térségében fekvő szigetcsoport, közel a costa ricai határhoz. 9 nagyobb, számtalan kisebb sziget és korallzátony alkotja. A fő szigete Colón, ami Kolumbusz Kristóf után kapta a nevét, és ahol a térség fővárosa, Bocas del Toro is található.
Itt nincs előre megjósolható száraz évszak. A legszárazabb hónapok az október, a január és a március. Egész évben kiadós mennyiségű csapadék hullik a térségben, az évi csapadékmennyiség 3500 mm. Összehasonlításképp Magyarországon átlagosan 500-700 mm esik egy évben. A hőmérséklet egész évben állandó, 30-32 fok között van, és mivel közel fekszik az Egyenlítőhöz, a nap is körülbelül ugyanakkor kel, és nyugszik, reggel 6-kor és este 6-kor. Bocas del Toro hajóval vagy repülővel közelíthető meg.
A sziget szennyvíz-elvezetése kiépített, de nem megfelelő, ahogyan a víztisztító rendszere sem. Az ivóvíz és a tenger is bizonyos helyeken gyakran szennyezett. A kórházi ellátás korlátozott.
2. Mi fogadja az idelátogatókat
Az életszínvonal viszont magas, nem kéregetnek koldusok az utcán, mivel sok külföldi választja állandó lakhelyéül Bocast. Európaiak és amerikaiak döntenek úgy, hogy itt telepednek le, és hangulatos éttermeket, bárokat, jógastúdiókat üzemeltetnek. Az idelátogatót lelassult életritmus, nyugodt vidéki hangulat, érintetlen tengerparti szakaszok fogadják. Megfizethető áron cölöpökön álló bungalókban, lombházakban, dzsungelházakban, vagy drágábban privát szigeten is megszállhat az utazó. A hajós életstílusba is belekóstolhat az ember, hisz ez a legáltalánosabban használt közlekedési eszköz. A fő szigetet leszámítva nincsenek autók, de ott is sokan busszal, taxival, quaddal, motorral vagy biciklivel járnak.
Egyes partjai kifejezetten szörfözésre alkalmasak erőteljes hullámokkal, így számos szörfverseny kerül megrendezésre a szigeten. Ezeken a partokon egy kisebb hullám is halálos lehet a fürdőzők számára. Máshol viszont nagyon nyugodt a víz, szinte mozdulatlan.
3. Colón-sziget
Colón-szigeten hatalmas természetvédelmi terület található. Sűrű, buja esőerdő alkotja a növényzetet, terjedelmes mangrove erdők borítják, ezáltal Panama első számú ökoturisztikai célpontja. Hihetetlen gazdag az állatvilága mind a szárazföldi, mind a vízalatti területein, emiatt kiválóan alkalmas sznorkelezésre, búvárkodásra. Az egyetlen városkában cölöpökön állnak a színes faházak, a stílusuk sokszor a vadnyugatot idézi, miközben a szigetcsoport az afro-karibi kultúrát tükrözi. Az utcákon calypso meg reggae szól, és saját nyelvjárásuk van, ami hasonló a jamaicai nyelvhez. Úgy hívják, hogy Bocas del Toro Patoist, (pátuá) ami az angol, a spanyol és a francia keveréke. Gúnyneve a guari-guari.
A város poros, a sok esőtől sáros. Mikor ott jártunk, útépítés zajlott. Ennek ellenére hívogató, lépten-nyomon kis szupermarketekbe botlunk, csalogató éttermek és bárok sorakoznak a főutcán, stílusos szörf- és szuvenír boltok váltják egymást.
4. A banán véres múltja ehhez a régióhoz kötődik – Banánköztársaság
Azt tudtátok, hogy milyen ára van annak, hogy minden nap beleharaphattok egy banánba? A gyümölcs a véres múltja miatt érhető el mindenki számára az év 365 napján. A kegyetlen történet pedig ebben a régióban játszódik, Panama is beletartozik a pejoratív jelzővel illetett Banánköztársaságba. A Chiquita nevű megavállalat elődje az óriási politikai befolyással bíró, az esőerdő irtásában szerepet játszó, az erőszakos cselekedeteiről és gátlástalan hadműveleteiről hírhedtté vált diktatórikus United Fruit Company.
Bocas del Torón 1890-ben kezdte meg a cég a banántermesztést, ami még most is működik. Ma már Chiquita banán néven fut, és a fajta sem a régi. Ezt a nevet biztos mindenki hallotta már, na jó, ha nem is hallotta, de olvasta a “Chiquita” feliratot egy banánon, amit megevett. A cég nem annyira gátlástalan, mint az elődje, de azért ez is keveredett drog- és fegyvercsempészetbe…
5. Honnan ered a Panama-betegség, és honnan jön a sziget színes kavalkádja
Bocas del Toro fénykorát a 20. század elején élte, amikor a United Fruit Company megkezdte a szigeten a banántermesztést. Megépültek a kis színes házak, a nyüzsgő kikötője egy virágzó, multikulturális környezet központjává vált. Angol és francia nyelvű munkások érkeztek mindenfelől. Később aztán felütötte a fejét a Panama-betegség. Ezzel a szóval is illett már találkoznia annak, aki szereti a banánt. Ez a banánok jól ismert gombabetegsége, a valaha volt legsúlyosabb botanikai járvány, ami Bocas del Toro-ról indult. 1920-ra az egész térség banán nélkül maradt, tönkrement az összes ültetvény.
Majd az 1950-es években áttértek a legelterjettebb, ma is fogyasztott banánfajtára, a Fülöp-szigetekről származó Cavendishre, ami ellenállt a betegségnek. Ekkor már spanyol anyanyelvű munkásokat és Ngöbe indiánokat hoztak az ültetvényekre, ami megmagyarázza a sziget színes kavalkádját, furcsa nyelvjárását. Így formálta a banán Bocast olyanná, amilyen.
Aki követi a híreket, az hallott arról, hogy napjainkban a Panama-betegség egy új törzse támadja a Cavendish banánokat, amiket minden nap leemelünk a szupermarketek polcairól, így hamarosan egy még ellenállóbb fajtába fogunk beleharapni. A banán árát pedig nyomva tartják, ami jó nekünk, de nagy profitot akar mindenki, így a munkásoknak kell megelégedniük a lehető legalacsonyabb órabérrel.
6. Út Bocas del Toro-ba, látnivalók
Amikor elindultunk Bocas del Toro-ba, elég fáradt voltam a kialvatlanság és az előző napi események miatt (hosszú és fárasztó volt az út Costa Ricából), úgyhogy alvást terveztem az autóútra. Akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy milyen jelenetekbe csöppenünk.
6.1. helyszín – köderdő
Ahogy felkapaszkodtunk 1300 méter magasra, a köderdő szélviharos vidékén a felhők gyomrában találtuk magunkat. Kiszálltam a semmi közepén. Hangosan süvített a szél, hideg volt, és nem kaptam levegőt. Ez annyira megtetszett a többieknek, hogy kiszaladtak a kocsiból, és együtt fuldokoltunk vidáman a túlvilági ismeretlenben. Visszaszálltunk, és rászóltunk a gyerekekre, hogy ne ugráljanak már ennyire az autóban. Kikerekedett szemmel mozdulatlanul figyeltek. Rájöttünk, hogy a szélnek kellene parancsolnunk, az dobálja ennyire a kocsit.
Tovább vitt az út a köderdő világában, gyönyörű tó, magas páfrányok, magányos óriás pálmák mellett csörgedező patakok…
6.2. helyszín – az út szélén előtörő vízesés
Sok vízesést láttunk már, de ebben azt szerettem, hogy egyszercsak szembejött velünk. Én nem tudtam róla, ő meg rólam, és mégis ott voltunk.
6.3. helyszín – egy csupasz fa, lajhárral az ágán
A kocsiból szúrtam ki a lajhárt (Costa Rica óta ráállt a “lajhárszemem”), ami ott csüngött kedvesen a fán egy szögesdróttal elkerített területen. Megláttam a házat, amihez a telek is tartozhatott, és az udvarán gereblyéző indián fiút. Már látta, hogy hozzá sietek, ezért a kapuban várt rám. Angollal már nem is próbálkoztam, meg amúgy is az előző nap egy intenzív nyelvgyakorlaton vettem részt a costa ricai nénivel a buszon, az még frissen élt bennem, úgyhogy spanyolul kezdtem: “Ott van egy nagyon szép állat a fán, akarom fénykép” mosolygott és mondta, hogy tessék. De mondtam, hogy a kerítésen nem jutok be, szeretném, ha kinyitná a telek kapuját. Mondta, hogy ő kinyitná, de onnan nem tudom megközelíteni, mert óriási a sár, és a fa amúgy is lejjebb van. Látta, hogy hajthatatlan vagyok, hát kinyitotta a kaput. Azaz inkább szétszerelte, mert deszkák voltak egymásra támasztgatva. Öt lépés után térdig süllyedtem a sárban. Bejött értem, kihúzott, és segített megkeresni a papucsomat. Egy vödör vízzel lemosta a lábamat, és azt mondta, hogy nyugodtan menjek a kerítésen keresztül, feszítsem szét a szögesdrótot, nem bánja. Így is tettünk. Megnyugtatott, hogy a mérges kígyók nem túl gyakoriak itt.
Odajutottunk hát a világ egyik legcukibb állatához, aki szerencsére megvárt minket, nem sietett sehova. A srác még álldogált egy darabig a kapuban, figyelte, hogy vajon a fáról is le kell-e majd szednie, de aztán megunta, és elment.
Ezután egyre több apró indián falut láttunk. Időnként mezítlábas gyerekek álltak az út szélén, és egy marok levelet árultak, de rengeteg háznál éppen teregettek, vagy csak ültek a lépcsőn, és figyeltek minket.
6.4. helyszín – egy építkezés
Megláttam az útról, hogy éppen házat építenek. Szalmaházat. Rutinosan. Kiszálltam, és odamentünk. Mutatták, és közben magyarázták a technikát. Értettem, de azért itthon ezt nem próbálnám meg. Majd az ottaniak körbeálltak, mi figyeltük az épülő házat, ők meg minket. Megkérdeztem, hogy fényképezhetek-e, mert mindig meg szoktam kérdezni, de az utazásunkon itt először nemleges választ kaptam. Ezt tiszteletben tartottam, pedig a kérdés előtt és utána is megtehettem volna.
6.5. helyszín – a híd
Igen, de olyan, amit a Szentlélek tart. Vagy már az sem. Az útról pillantottuk meg a lélekvesztő tákolmányt. Aztán bevillant az érzés, hogy olyan nincs, hogy ne menjünk végig rajta. Ha az előttem lévő indián srácot, aki a boltból ment haza, elbírta a lóval, akkor minket is el fog. A széles folyó fölött a magas, hosszú hídnak a korlátja csak lazán volt odadrótozva, az alján pedig több helyen még én is átfértem volna. Igazi rémületet váltott ki belőlem, amikor jobbra-balra, meg fel és le kezdett himbálózni, és mérgesen rákiáltottam a gyerekekre -ismét-, hogy ne rázzák már a hidat! A férjem halálra nevette magát azon, hogy mennyire erősnek gondolom a gyerekeket, hogy képesek egy több tonnás hidat mozgatni alattam. A szelet meg megint nem tudtam megfegyelmezni. De kapaszkodni sem, úgyhogy sietősre vettük. Közben többen jöttek a boltból hazafele, de nem volt kiírva, hogy hány személyt bír el egyszerre. Vagy csak a folyóban hevert a tábla a felirattal, ahogyan a hídnak az elődje is. Egy hatalmas nagy beton szerkezetet mosott mellettünk a víz.
Ezután még várt ránk jó néhány kanyar és indián falu, de már olyan fáradt voltam, hogy a kikötőig nem nagyon álltunk meg.
6.6. helyszín – a kikötő
Ahogy megérkeztünk Almiranteba, egy biciklis férfi rögtön a nyomunkba eredt, lerázhatatlanul követett azzal, hogy elvezet a kikötőbe, és parkolót meg vízitaxit ajánl. De aztán ott termett egy rendőrautó, ők vitázni kezdtek, mi meg gyorsan odébbálltunk. Megérkeztünk a kikötőbe, felpakoltuk a hátizsákokat, és vártuk a hajót. Előző nap a hosszú és fárasztó costa ricai buszúton felkavarodott a gyomrom, ami még másnap is érzékeny volt, ráadásul émelyegtem a fáradtságtól, úgyhogy türelmetlenül vártam az indulást. Beültünk a hajóba, vagyis inkább bemásztunk. A szennyvizet a tengerbe eresztették, úgyhogy a barna darabkákkal sűrűn borított vízen himbálóztunk a hajóban, és szívtuk a tömény szagot. A motorcsónak vezetője még tartott egy gyors és hangos prédikációt indulás előtt, mi meg csak abban bíztunk, hogy a víz nem fog fröcskölni mindenfele, amint elindulunk.
7. Bocas del Toro látnivalók
Kiszálltunk a hajóból, bevásároltunk, kértünk egy ajánlatot a kikötőben a taxira. Az 5 kilométerrel arrébb lévő szállásunkra 25 dollárért akartak elvinni, úgyhogy faképnél hagytuk őket, és elindultunk gyalog. Nem jutottunk messzire. Sártengeren keresztül vezetett az út, a sárba beleragadt a gyenge papucsom, és mindkettő szétszakadt. Annyira fáradt voltam, hogy már nem is érdekelt, egyszerűen otthagytam a földön. A bokámig sárosan, mezítláb folytattam tovább az utat. A férjem megsajnált, azonnal leszólított egy taxist, aki 10 dollárért elvitt a szállásunkra. Az apartman annyira a semmi közepén volt, hogy nem engedtem el a taxist addig, amíg meg nem győződtem arról, hogy vár minket valaki.
Aztán bedőltem az ágyba, és annyit aludtam, mint az előző 3 napban összesen. Másnap bőgőmajmok keltettek, és újra tele energiával vetettük bele magunkat a sziget felfedezésébe, fogtuk az üzenetét, átvettük a lüktetését.
7.1. helyszín – szállás
A szállásunk a dzsungel közepén volt, a konyhája a szabad ég alatt, és annyira párás volt a levegő, hogy összeragadt még a kristálycukor is.
A szállásadónk egy végtelen laza olasz volt, aki pont beleillett Bocas stílusába. A hangos majombőgés közepette elmondta nekünk, hogy mit érdemes megnéznünk. Két partot javasolt. Az egyiken rózsaszín a homok, a másiknál pedig ekkora (és egy jó fél métert mutatott) tengericsillagok hevernek.
Azonnal útnak indultunk. Még az útra sem értünk ki, amikor az egyik lányunk megszólalt, hogy: jéé, azt hittem egy igazi krokodil. Mert hogy egy krokodil figyelt minket a szomszéd háznál lévő kis kerti tóból.
7.2. helyszín – Playa Bluff, a rózsaszín tengerpart
Egy földúton sétáltunk több kilométert, ahol autók közlekedtek. Az út olyan közel volt a parthoz, hogy néha elöntötte egy-egy nagyobb hullám. Az út egy erdei rezervátumban folytatódott. A buja dzsungelben a pálmafákon keresztülmászva végre elértük a partot, ami gyönyörű volt, de nem rózsaszín. A kislányunk ekkor kicsit megharagudott az olaszra. Visszafele leintettünk egy taxit, aminek felültünk a platójára. Ezzel átéltük életünk legszebb és legélvezetesebb taxis útját.
7.3. helyszín – Starfish beach
A városközpontban fogtunk egy helyi buszt, és azzal mentünk a tengericsillagos partra. Nyitott ajtóval a végállomásig. Onnan még jó fél óra sétával meg is találtuk a partot.
Százasával hevertek a tengericsillagok a lábunk előtt. Beálltunk a térdig érő vízbe, és órákon át gyönyörködtünk bennük. A tengericsillagokat nem szabad piszkálni, itt erre nincsenek figyelmeztető táblák, mégsem nyúlt hozzájuk senki. Tudjuk, hogy tilos őket kiemelni, mert maximum néhány percig bírják víz nélkül. De még csak megmozdítani sem szabad, mert félig beássák magukat a homokba, így nem tudja őket a víz elsodorni. A kislányunk azért finoman megjegyezte, hogy a csillagok jóval kisebbek, mint amit az olasz mondott, de a látvány miatt elfelejtett rá haragudni.
A helyi emberek kis koktélbárokat üzemeltetnek, indián fiúk fociznak a homokban, az idősebbek pedig dominóznak. Itt együtt élnek az emberek a csillagokkal.
Na, milyennek ítéled Bocast?