Tartalomjegyzék, látnivalók:
- Panamából Costa Ricába
- Manuel Antonio – kisokos
- Costa Ricából Panamába
- Panamából Costa Ricába
Panamából bérelt autóval érkeztünk éjjel a határra, de mivel a kocsit nem lehet kivinni az országból, ott hagytuk a határmenti városban. A legbiztonságosabb megoldásnak egy roncstelep tűnt, ahol megígérte nekünk a szakadt ruhás, festett körmű fekete srác, hogy napi 15 dollárért vigyáz az autóra. A pénzt előre el is kérte.
Ezután elsétáltunk a határra, de zárva találtuk. 20 perc kóborgás után megkérdeztem egy taxist, hogy tulajdonképpen most hol vagyunk. Azt mondta, hogy éppen Costa Ricában állok, átléptem a vonalat. Továbbsétáltunk, majd a közelben megláttam a rendőrséget. Ott megkérdeztem, hogy ilyenkor mi a teendő. Egyetlen szót sem tudtak angolul, úgyhogy a következő beszélgetés spanyolul zajlott: Reggel 6-ra jöjjünk vissza, mert akkor nyit a határ, most pedig szépen sétáljunk vissza Panamába. Mondtam a rendőrnek, hogy az lehetetlen, mert már foglaltam szállást Costa Ricában, egy 20 kilométerre fekvő kisvárosban, ezért sajnos nem tudunk visszamenni Panamába. A rendőrök végül beleegyeztek, hogy maradjunk, ha reggel visszajövünk a pecsétért. Még taxit is intéztek nekünk a szállásig.
Aznap reggel még Panama Cityben menőztem egy kávéházban Geisha kávét kortyolgatva a panamakalapomban, este meg nem tudtak 3 gyerekkel kitoloncolni egy országból, ahol illegálisan tartózkodtunk…
A szálláson megkérdeztem, hogy kelleni fog-e az útlevél, de rám kacsintott a recepciós, és mondta, hogy ne aggódjak, nem kéri. Na, ha addig nem éreztem eléggé azt, hogy jogtalanul vagyunk az országban, ez megtette a hatását… Ezután elmeséltem a recepciósnak, hogy mi történt, aki nagyot nevetett az egészen, széttárta a karjait, és ennyit mondott: Pura Vida! – Boldog élet! ( szó szerint: tiszta/hamisítatlan élet). Ezzel eszembe juttatta a kaotikus este közepén, hogy tulajdonképpen miért is mentünk oda.
Reggel visszatértünk a határra, és végigvártuk azt a másfél órát a hőségben, amíg egy kiskorúakból álló focicsapat megkapta a különleges engedélyét a panamai oldalon. Aztán a costa ricain is. Végül meglett a pecsét. Megkerestük, hogy honnan indul a busz. Egy bő órát vártunk arra is, majd a felszállás előtt csomagellenőrzésen kellett átesnünk. Két hátizsákkal érkeztünk az országba, az összes többi holminkat az őrzött parkolóban hagytuk biztonságban. Az egyik hátizsákba 5 nagy papaját pakoltunk, 3 zacskó szalámit és 3 fürt banánt. Azt hallottuk, hogy Costa Rica drága ország, Panamában ezekhez pedig olcsón hozzájutottunk. Kipakoltatták velünk a táskákat, és elkezdték sorra kidobálni az ételeket. Panamából nem lehet Costa Ricába húst, gyümölcsöt és zöldséget bevinni! Nem akartam feszegetni a témát, hogy ezek a gyümölcsök már jártak az országban, tulajdonképpen éppen most érkeztek vissza a határra. Annyiban tudtunk kiegyezni, hogy gyorsan megesszük a 15 banánt. A mögöttünk állókkal még a szendvicseket is kinyittatták, hogy van-e benne hús. Egy táskával folytattuk tovább az utat.
A buszút kellemes és kényelmes volt Manuel Antonióig. A busz néhány kilométerre tett le a szállásunktól. Kitaláltuk, hogy életünkben először stoppolunk. Megálltunk az út szélén, és mikor kezdtem volna kitenni a kezemet, akkor megállt egy autós, és kérdezte, hogy elvigyen-e. Szóval joggal érzem úgy, hogy ebben nagyon jók vagyunk. Nekünk elég csak rágondolni, tétovázni pár másodpercig az út szélén, és rögtön felvesz valaki.
Mivel SIM-kártyát nem vásároltam az országban, a panamai kártyát meg ott nem tudtam használni, ezért a szállásadónak sem tudtam szólni, hogy megérkeztünk. Bementem egy luxus szállodába, hogy nincs internetem. Annyit mondott a recepciós srác, hogy “Pura Vida!”, és elkérte a telefonomat. Bepötyögte a Wifi kódot, és megkérdezte, hogy mi másban tud segíteni. Nem tudom, mitől tátottam nagyobbra a számat: a félig nyitott, dzsungelre néző luxus hoteltől vagy a kedvességétől. Talán az utóbbitól.
Felvettem a kapcsolatot szállásadónkkal, és elfoglaltuk életünk egyik legfantasztikisabb szállását. A nappalinkban lévő hatalmas üvegfelület elé beálltunk, és elállt a lélegzetünk. Egy hatalmas dzsungel közepén voltunk, ahol ara papagájok húztak el az ablak előtt, óriás gyík próbált bejönni az üvegen át, és majmok ugráltak a fákon. Lesétáltunk a medencéhez, és végtelen majombőgés közepette fürödtünk.
2. Manuel Antonio – kisokos
Manuel Antoniot a következőképpen kell elképzelni: egy dzsungel közepén elhelyezkedő, hangulatos bárokból, luxus, panorámás villákból álló, bohém, élőzenés éttermekkel teli település, ahol hihetetlenül gazdag az állatvilág. Készültem nektek egy kis útmutatóval is hozzá is.
Kisokos Manuel Antonióhoz:
- Ha este az egyik bárban mámorosan kortyolgatjuk a helyi alapanyagokból készült Pina Coládát, és közben észrevesszük, hogy egy mérgezőbőrű béka figyel minket a másik asztalnál, soha ne csókoljuk meg! Simogatni szabad.
- Ha egy kígyó tekereg mellettünk, nem szabad pánikba esni! Maradjunk higgadtak, ne tegyünk hirtelen mozdulatokat, hanem óvatosan szürcsöljük tovább a koktélt!
- Soha ne próbáljuk meg végigvárni, amíg egy lajhár a fejünk felett kifeszített kötélen átkel az út túlsó oldalára! Jó eséllyel elmegy vele a nap.
- Ha egy majom szeretné az ételt a kezünkből, akkor kedvesen adjunk át neki mindent, ami nálunk van! Itt ő a főnök.
- Nyugodtan fürödjünk a tengerben! Próbáljunk meg tudomást sem venni arról, hogy tőlünk pár lépésre a mangrove mocsárban fekszik egy krokodil! Bízzunk benne, hogy ő is csak pihenni érkezett!
- Ha egy szőrös pókot látunk a szobában, és eleve ránézésre nagyobbnak tűnik mint egy pohár szája, akkor soha ne próbáljuk meg pohárral elfogni és kivinni a szabadba, mert jó eséllyel ki fognak lógni a lábai.
- És végezetül vigyünk füldugót, mert hajnali 5-től remeg a ház a recsegő hangú bőgőmajmoktól! Pura Vida!
3. Costa Ricából Panamába
Mielőtt indultunk vissza Panamába, még tettünk egy fárasztó túrát a környéken. Mikor visszaértünk a hotel zónához, leültem a luxus szálloda bejárata elé, mert csak ott volt internetem, mivel aznap már kicsekkoltunk a szállásunkról. Ahogy ott nézegettem a buszmenetrendet, egyszer csak megpillantottam a fickót, aki felvett minket odafele. Megkértük, hogy most meg vigyen ki a buszhoz. Ez a helyzet is csak tovább erősített abban, hogy nagyon-nagyon jók vagyunk a stoppolásban, mert elég csupán egy gondolat, soha nem kell használnunk a kezünket. Ezt már a második alkalom után megalapozottan, tapasztalatból írom.
A hőségben két órát vártunk, közben minden egyes buszt leintettünk, mert csak akkor állnak meg a megállóban, ha az út közepén feltűnően integetünk. A 30. busz a miénk volt, zsúfolásig tömve. Mivel az út 4 – 5 óra a panamai határig, nem akartunk állni, úgyhogy a földön ülve utaztunk. Egy bő óra múlva a legkisebb lányomnak és nekem, szorítottak egy helyet. Onnantól egy costa ricai nénivel beszélgettem körülbelül 3 órát. Nem beszélt angolul, de megállás nélkül tette fel a kérdéseket. Annyira kellett koncentrálnom, hogy összerakjam a mondatokat, hogy a fejem is megfájdult. Cserébe sok mindent megtudtam. Meg ő is rólunk. A végén már folyékonyan beszéltem spanyolul.
A busz a végállomás előtt már minden bokornál megállt, pontosabban minden banánfánál, így a határra zárás előtt fél órával értünk oda. Közölték, hogy fejenként 8 dollárba kerül (illeték), hogy elhagyjuk Costa Ricát, és ezt online kell intézni, mivel aznapra már bezárt az iroda, ahol készpénzben is ki lehetett volna fizetni. A panamai telefonomat itt már tudtam használni, hozzá pedig járt némi internet. Elkezdtük egyenként bepötyögni az adatokat 5 emberre, közben a hozzánk hasonló helyzetben lévő francia és japán turistákon is próbáltunk segíteni, internetet osztottunk nekik. De az időnk fogyott. Ezalatt a fizetésnél nem jött meg a telefonomra az ellenőrző kód. Betettük a SIM-kártyát a férjem telefonjába, ahol meg a bank nem engedett be a rendszerbe, mert új telefonszámot észlelt. Ekkor már csak 17 percünk maradt zárásig. A gyerekek is hulla fáradtak és koszosak voltak a földön fekvés miatt. Ezután eszünkbe jutott a Revolut kártya, amivel aztán sikerült. Ahogy elkészült egy, rohantam az útlevélellenőrzésre, ahol mondták (mindent spanyolul), hogy ha nem érem el a panamai oldalt, ami szintén 11 perc múlva zár, holnap kezdhetjük elölről az egész procedúrát, mert minden törlődik a rendszerből. A pénz is eltűnik (valahova). Közben meglettünk három illetékkel. Három útlevelet lepecsételtettem, fogtam két gyereket, és szaladtunk. 8 percünk maradt. A 7 évesem álmából felverve teljes erejével futott a panamai ellenőrző pontra, mindent megtett, hogy odaérjünk. Berontottunk az ajtón 5 perccel zárás előtt, és benyomtam az ablakon a 3 útlevelet. Szerencsére olyan tempóban dolgozik az egész ország, mint a lajhárok, úgyhogy a férjem a 3. gyerekkel még azelőtt befutott, hogy velünk végzett volna. Így megcsinálta, majd lehúzta az ablakot. Megkönnyebbülve sétáltunk a kihalt panamai városban a roncstelepre, ahol az autónkat hagytuk. Útközben eszünkbe jutott, hogy a costa ricai buszon felejtettük a rendszámtáblát, amit a lányunk gyűjt minden országból, ahol járt. Ez számára nagyon fontos. Elmentünk az autóért, ami szerencsére egyben volt, majd visszagurultunk a határig, és rutinosan, engedély nélkül átmentünk Costa Ricába, már tudtuk a járást. Az összes arrajáró rózsaszín busz után szaladtunk, leintettük, majd átkutattuk őket, de nem lett meg. Egy idő után feladtuk.
Ezután két dolog maradt hátra a sötét éjszakában. A bérautónkat lyukas gumival kaptuk, minden nap többször kellett bele levegőt fújnunk. Akkorra, a több napi állás miatt teljesen leeresztett. Szóval rendbe kellett tennünk a gumit, és találnom kellett egy szállást a közelben, amit nem mertem előre lefoglalni okulva abból, hogy odafele is nehezen jutottunk át a határon. Lett gumi, lett szállás is Davidban szuper finom reggelivel egy családnál. Másnap ismét hosszú és kalandos út várt ránk Bocas del Toro-ba, ahova szintén nem volt még szállásunk foglalva.
Pura Vida!