A trópusi paradicsomban félig elzárva a világtól -Maldív-szigetek

Félálomban szálltam ki a repülőből, de jól emlékszem arra az igazi, összetéveszthetetlen, párás, trópusi melegre, ami azonnal megcsapott. Néhány perc múlva már a speed boaton pattogtunk, de én csak az első néhány hullámra emlékszem, mert rögtön elaludtam, ahogyan a férjem és a két lányunk is. Akkor ébredtünk fel, amikor megérkeztünk Thoddoora. A szigeten kis golfkocsival várt ránk Ahmed és Nishah. Felpattantunk, és a szállásunkig tartó hepehupás úton a fiunk féktelen mesélésbe kezdett, csak úgy dőlt belőle a beszéd. Azt mondta: “Egy csapat delfin kísérte az utunkat, az erős nap sugarai pedig tökéletes hátteret adtak a szaltózó delfinek sziluettjének. Voltak óriáshullámok, amiken úgy ugrattunk át, hogy a csónakunk eleje az égbe emelkedett. Repülő halak szálltak el mellettünk halomban, a sekélyebb részeken színes halak cikáztak körülöttünk. Paradicsomi hófehér partok mellett mentünk el, ahol apró házak sorakoztak a vizen.” Megkérdeztük tőle, hogy egészen biztos benne, hogy nem csak álmodta az egészet. Azt felelte, hogy a hajón mindenki kamerázott, mi voltunk az egyetlenek, akik ezalatt tátott szájjal aludtak.

A szállásunkhoz zötykölődtünk, közben konstatáltam magamban, hogy az egész sziget olyan, mint egy nagyobb tengerpart. De hát tulajdonképpen az is.

A szállásunkon egy-egy kókuszdióval vártak minket. Lepakoltunk a szobába, majd Ahmed rágott még kettőt a bételmagon, aztán kikapta a kezemből a két éves kislányunkat, és elindultunk, hogy körbevezessen a sziget fontosabb területein.

Ahmed, Nishah unokaöccse, alig múlt 17 éves. Nisháhval együtt érkeztek néhány éve Bangladesből, hogy itt új életet kezdjenek. Nishah nyitott egy kis vendégházat, amibe Ahmed besegít. Ahmed egy személyben főz, mos, takarít, felszolgál, bevásárol, ebédet hord, és tartja a kapcsolatot a vendégekkel. Nishah kezeli a pénzügyeket, szervezi a programokat. Az egyik rokonnak pedig motorcsónakja van, ő a kapitány.

Elsétáltunk a partra, ami pont olyan volt, mint a képeken. Annyira élveztük a helyzetet, hogy fetrengtünk a púder tapintású homokban, lubickoltunk a testhőmérsékletű vízben, ügyesen egyensúlyozva végigmásztunk a tengerbe hajló kókuszpálmákon, hintáztunk a liánokon, megpróbáltunk elkapni egy hatalmas gyíkot. A játéknak az vetett véget, amikor a menekülő állat egy hintaágyban pihenő férfin szaladt végig, aki erre ijedten pattant ki a hintából, és meg volt róla győződve, hogy mi hajítottuk rá a gyíkot.

Elérkezett a vacsora ideje. Mi voltunk az egyetlen vendégek, tehát Ahmed csak nekünk főzött. Kaptunk egy aznap fogott hatalmas halat, amihez egy-egy bögrényi rizs járt.

Vacsora után a teraszon üldögéltünk, közben pontosan ugyanannyira izzadtunk, mint nappal. A levegő meg sem mozdult, fülledt és párás volt. A kicsi lányunk elaludt a függőszékben, és folyt róla a víz. Megbeszéltük Ahmeddel a másnapi reggelit, és azt is, hogy a tengerpartra kérjük az ebédet.

A következő reggel éktelen dörömbölésre ébredtünk. Ahmed verte az ajtót, és kiabálta, hogy reggeli. Elsőre még sikerült visszaaludnunk, de aztán újra és újra kezdte. Szóval kiment az álom a szemünkből, úgyhogy kiültünk a homokkal borított teraszra, ahol már várt minket a kókuszos-tonhalas omlett. Olyan finom volt, hogy másnapra is azt rendeltünk.

Az udvaron álló két használatlan biciklit elkértük Ahmedtől, a gyerekeket felpakoltuk, és tekertünk a partra. A poros utcákon rögtön felverődött a por a lábunkra, és az izzadságtól rá is tapadt a bőrünkre. A papucs dörzsölt, úgyhogy mezítláb folytattuk tovább. Elég döcögősen haladtunk, mert a férjem biciklijének folyton leesett a lánca.

Mikor leértünk a partra, rögtön beúsztunk a korallzátonyhoz ( ez nagyjából 10-20 méter úszást jelentett a derékig érő vízben). A kislányunk a férjem nyakában csimpaszkodott, és onnan nézte a milliónyi színes halat. Tüskésrája keresgélt a homokban, a színes korallok mögül muréna figyelt minket, de az abszolút főszereplők a levesteknősök voltak, akiket egyáltalán nem zavart a társaságunk.

Délben már Ahmedet lestük, vártuk, hogy felbukkanjon a bokrok mögül a piros biciklije.Hamar meg is érkezett az ebéddel. Beültünk egy kókuszpálma alá, és rárontottunk az ételre. Zacskós smack volt kifőzve, cukros üdítővel és almával. Éhesek voltunk, így egy szuszra megettük.

Naplementéig a parton tanyáztunk, amikor már elleptek a szúnyogok. A nap az Egyenlítőnél egész évben 6 óra körül megy le, de olyan tempóban, hogy az egyik percben még süt, a másikban meg már sötét van.

A Hold fényénél, a félhomályban botorkáltunk haza a denevérektől hangos ösvényen. Ahogy hazaértünk, Ahmed felkapta a kislányunkat, és vitte magával főzni. A konyhának kijelölt hely a szabad ég alatt volt a szállásunk épülete mögött a homokban. A vacsora ismét hal volt, desszertnek meg alma.

A reggeli másnap ugyanaz, az ebéd virsli, a vacsora pedig a szokásos hal. Ekkor jeleztük, hogy nem szeretnénk se több virslit, se zacskós smacket. Nem mondom, hogy a hal ízes volt, de legalább természetes. Arra is megkértük, hogy legyen papaja, maracuja, ananász, mangó vagy bármi trópusi, csak ne almát adjon, mert otthon is azt esszük szinte egész évben. És kértük, hogy javítsa meg a biciklit is.

Ahmed ölbe kapta a kislányunkat, billegtette a fejét jobbra-balra, közben rágcsálta a bételt, és megígérte, hogy másnapra készen lesz a bicikli, és nem lesz több mű étel. Majd mosolygott egy nagyot a bételtől elszineződött fogaival.

Ahmed nem dohányzott, helyette mindig bételmagot rágott. A bételdió az arékapálma termése. Rágcsálása során csökken az éhségérzet, és frissítően hat az emberre, ugyanakkor egészségtelen is. Kérdeztük Ahmedet, hogy miért rágja, és hogy tudja-e, hogy káros hatásai vannak. Azt felelte, hogy a rágása jó, és az ő felfogása szerint semmilyen káros hatása nincsen, mert mindenki ezt rágja.

Másnap nem javította meg a biciklit, de egyet szigorúan betartott: innentől kezdve minden ebédre és minden vacsorára az aznap fogott hatalmas, íztelen halat szolgálta fel, egy bögrécske rizzsel és néhány kocka trópusi gyümölccsel. A gyerekeket meg időnként meglepte egy joghurttal.

A szigeten sokat barangoltunk. Bóklásztunk a dzsungelben és az ültetvényeken is. A fák roskadásig vannak papajával, a maracuján termérdek gyümölcs lóg, de van banán, mangó és dinnye is. Egy elhagyatott, gondozatlan részt befutott a maracuja, oda jártunk csemegézni, és szedtük a kókuszt a fáról.

Egyik nap fogadtak minket az iskolában. A gyerekek fegyelmezetten ültek az órákon, de a végén megrohamozták az iskola közepén álló a játszóteret. Azt gondolták rólunk, hogy meghoztuk az új osztálytársakat, ezért odajöttek hozzánk kíváncsiskodni. Az iskolának csupán néhány tanterme van a játszótér körül, a fák árnyékában, de még így is rekkenő hőségben tanulnak az egyenruhás gyerekek.

Tettünk egy látogatást az egyszerű és kicsi kórházban is, ahol egy férfi éppen infúziót kapott a folyosón. A kórház csak alapellátást tud biztosítani, komolyabb problémák miatt a fővárosba kell utazni. Sürgős esetekben csak a hidroplán jöhet szóba.

Aztán többször voltunk a sportpályán, a fiunk beállt focizni a helyi gyerekekkel, de néha még a lányunk is gyakorolt velük.

Egy német férfi éppen búvárklubot épített, fúrt, faragott, és elmesélte a terveit.

Láttunk kicsi éttermeket, bekukkantottunk az otthonokba, megböbbentünk az elhagyatott, szemetes udvarokon.

Egyszer még egy bárba is beültünk, ahol hatalmas kivetítőn néztük a Véres gyémánt című filmet. Azóta is az a bár jut eszembe, amikor meglátom a filmet.

Minden szürkületkor a hatalmas, macska nagyságú gyümölcsdenevérek garázdálkodására lettünk figyelmesek. A fák tetején csipegettek, de ha megálltunk megnézni őket, akkor ők is megálltak, és minket néztek. Nézték, hogy mi mit nézünk. Fejjel lefele lógva követték minden mozdulatunkat, ami azért elég bizarr volt. 

Nishah, a házigazda nagyon jól tudott sakkozni. A fiunk sakk lázban égett, és folyton gyakorolni akart. Ők hamar egymásra találtak, esténként sakkpartikat tartottak mindaddig, amíg Nishah el nem utazott nászútra. Joggal merül fel az olvasóban a kérdés, hogy ugyan, hova lehet utazni mézeshetekre a Maldív-szigetekről? Hát Thaiföldre.

Ezután már csak Ahmed maradt, de őt hamar leverte a fiam.

Pár nap múlva szóltunk, hogy szeretnénk mantákat nézni, de Nishah azt mondta, hogy áprilisban nincs szezonja Thoddoon, mert addigra elvonulnak. Megbeszéltük viszont, hogy másnap kivisz minket a kapitány a zátonyon túlra, ott megnézzük a nyílt vizek élőlényeit, aztán felfedezünk más partokat is. Ahogy elindultunk, a fiam szó nélkül beült a kapitány mellé, és elmondta neki, hogy egyszer ő is kapitány lesz. Erre azonnal átadta neki a kormányt, és órákon át tanítgatta.

Nem is tudom, hogy melyik jelentette számomra a nagyobb élményt: hatalmas rájákkal úszni a gyerekekkel, vagy látni a fiam csillogó szemeit, amint a hullámok között manőverezik a motorcsónakkal? Amikor visszaértünk a kikötőbe, a kapitány felpakolta a gyerekeket a robogóra, mi pedig hazasétáltunk. Várt ránk a hatalmas hal.

Már napok óta csak az íztelen halon éltünk. Mondtuk Ahmednek, hogy készítsen nekünk valami bangladeshi ételt, mert azt kifejezetten szeretjük. Rágcsálta a bételdiót, billegtette a fejét, és mosolyogva mondta, hogy legközelebb azt készít.

Este levitt minket a partra, és cápákat etettünk. Azoknak is azt a halat adta, amit nekünk, de azért a szirticápák jóval nagyobb élvezettel marcangolták a húst, mint mi.

Néhány nap elteltével kezdtük magunkat úgy érezni, mint a hajótöröttek, akik egy lakatlan szigeten ragadtak. Kókusz és hal, némi rizs, meg egy-két trópusi gyümölcs jelentette az étrendünket. Biztosan meg lehet szokni, de azért nehéz átállni a natúr egyoldalúságra.

Tilos alkoholt fogyasztani, ezért nem is árulnak. Kávét nem ittunk, mert nem volt rá szükségünk, de egy idő után elkezdtük sorra járni a boltokat a szigeten, hátha találunk valami fogunkra valót. Mondjuk egy kis csokit vagy jégkrémet. A boltoknak nincs nagy kínálata, virslit, smacket, üdítőket, alap élelmiszereket árulnak, úgy mint csomagolt kenyér, liszt, cukor, rizs, fűszerek, tej. Meg szúnyogriasztót, rózsa illóolajjal. Abból rendesen bevásároltunk. Édességből a legtöbb boltban csak cukorkák voltak, azt nem szeretjük. Az egyik boltban viszont találtunk 10 magnumot. Ennek nagyon megörültünk, rögtön vettünk 5-öt. Kiálltunk a bolt elé, meg is ettük. Másnap módszeresen mentünk a bolthoz, de zárva találtuk. Ekkor felharsant a mögöttünk lévő mecsetből az ima. Majd egy óriási recsegés. A müezzin egy hatalmasat büfögött a hangszóróba. Próbáltuk visszatartani a nevetést, de a gyerekek is hallották…Mondjuk tényleg nehéz lehet ebéd után hosszasan énekelni.

Az ima után kinyitott a bolt, megvettük a maradék 5 magnumot is. Ezután többé már nem volt a boltban. Helyette találtunk más jégkrémet, de az is rohamosan fogyott, és láttuk, hogy nem pótolják. Elkezdtünk hát spórolni vele, már csak négyet vettünk ötőnknek. Másnap csak hármat.

Az egyik nap egy teherautónyi papaját láttunk lepakolva a szállásunk mellett. Rögtön vásárolni szerettünk volna, de nem láttunk mellette senkit. Kérdeztük Ahmedet, hogy kinél lehet fizetni. Ő odament, elvett gyorsan hármat, körbenézett, nem látott senkit, beszaladt a gyümölcsökkel az udvarra, és azt mondta, hogy majd ő rendezi, amiatt ne aggódjunk.

A kapitánnyal egy-két naponta kihajóztunk a tengerre. Egyszer egy egész napot a vizen töltöttünk, akkor Ahmed is velünk tartott. Kiszálltunk egy homokpadon, és úsztunk a milliónyi hal között. Ahmed és az 5 éves lányunk rengeteget időt töltöttek a víz alatt. Mindketten képesek több méter mélyre lemerülni, közben hosszú időre visszatartani a lélegzetüket. A lányunk ebben a legjobb a családban.

A gyerekeket egészen kis koruktól kezdve tanítjuk, hogy mire kell ügyelni a vízben. Egyrészt rengeteg veszélyt jelentő élőlény van a víz alatt. Murénák, cápák, tűzhalak, kőhalak, barrakúdák, tüskésráják, de még a teknős is tud harapni. Másrészt óvjuk a víz alatti csodavilágot, aminek évmilliókba telt, hogy az legyen, amit ma látunk. A tengericsillagok például nem tudnak azzal védekezni, hogy gyorsan elúsznak, ezért az a borzasztó szokás terjedt el, hogy az emberek kiveszik a vízből, így elpusztulhatnak. A korallok könnyen törnek, akkor is sérülnek, ha véletlenül belerúgunk. Erre Ahmed az egyik alkalommal bosszúsan jött fel a víz alól egy hatalmas korallal a kezében. Azt mondta, hogy most törte ezt a szép darabot a lányomnak, aki mérgesen hajította le az óceán mélyére, ő meg alig tudta újra felhozni. Elmagyaráztam neki, hogy miért utasította el a gyönyörű korallt a lányom. Ahmed szokása szerint billegtetett néhányat a fején és közben mosolygott. 

A homokpadon távol voltunk mindentől. Körülölelt a víz, aminek nincs sodrása, nem hűvös, nem meleg. Nem voltak hangok és ingerek. Itt éreztem leginkább azt, hogy milyen mély kapcsolatban állok a természettel.

De ez a nap nemcsak ezért volt különleges, hanem azért is, mert Ahmednek most nem volt alkalma főzni, így a kapitányt küldte el egy szigetre ebédért. Úgyhogy fűszeres, pikáns, ízes indiai ételt ettünk. Egy hét után először. 

Amikor a szállásunkon voltunk, a gyerekek mindig az udvaron játszottak. Ahmednek az volt a szokása, hogy felültette a biciklire a kislányunkat, és körözgettek. Az egyik ilyen körnél kikanyarintotta a biciklit a kiskapun, és elhajtott. Mire odaértünk, sehol sem voltak. Annyira megijedtünk, hogy a férjemmel ketten kétfele szaladtunk az utcán, közben kiabáltunk. A nagyobb gyerekek a férjemmel mentek. Én mezítláb szaladtam keresztül-kasul a sziget poros utcáin, és Ahmed nevét kiabáltam. Körülbelül negyed óra múlva megláttam a családot a férjem ölében a kislányunkkal. Elmesélték, hogy ők is minden kis utcába beszaladtak, amikor egyszer csak a nagyobbik lányunk észrevette Ahmed biciklijét az egyik háznál. Beszaladtak az udvarra, majd onnan a házba. Amikor betoppantak, a kislányunk éppen a nappaliban ült, és két kicsi gyerekkel TV-t nézett. A gyerekek anyukája is ott volt, kedvesen fogadta őket, enni-innivalóval kínálta. 

Ahmedben nem volt rossz szándék, ők itt úgy viselkednek, mint egy nagy család. Nem gondolta, hogy ezzel rosszat tesz, de én a lelkére kötöttem, hogy soha többé ne csináljon ilyet. Mosolygott, és jött a fejbillegetés.

Egy idő után a delfinek szétszéledtek, az ég feketére változott. Vihar közeledett. Nem sokkal később egy forgószél tölcsért formált a vízből, a víztölcsér pedig ide-oda cikázott. A kapitány leállította a motort, és figyeltük az útját. Egy ideig közeledett felénk, de aztán irányt váltott, és távozott.

A fiunk ezúttal is épségben vitte a hajót a kikötőbe, még a háborgó óceánon is ügyesen lavírozott. A parton kapott el minket a trópusi zuhé, amiben bőrig áztunk. Megkérdeztük a gyereket, hogy nem félt-e a viharban vezetni, de azt mondta, hogy mindössze attól félt, hogy a papucsa beesik a vízbe, mert annyira dobálta a szél.

Ahmed azt mondta az utolsó napon, hogy estére meglepetéssel készül. Izgatottan várakoztunk az asztalnál, hogy vajon mi fog “kisülni” ebből. Aztán Ahmed ünnepélyesen elővonult egy egész sült csirkével és a szokásos bögre rizzsel. A hús íztelen és száraz volt, de a tyúkot a mi kedvünkért vágták le. Pont akkor, amikor már éppen kezdtük volna megszokni azt a halat… Próbáltunk minél többet megenni belőle, és hálásan megköszöntük neki.

Másnap érzékeny búcsút kellett vennünk Ahmedtől, aki megígértette velünk, hogy egyszer visszatérünk hozzá. Felültünk a speed boatra, és amíg csak lehetett, a szigetet bámultuk.

A nagy hullámok közepette szinte beugrattunk Maléba, a fővárosba. Nagy volt a nyüzsgés, dudáltak, és kiabáltak, hirtelen mindenkinek sürgős dolga akadt. Mi a buszmegállóban várakoztunk hosszasan a Hulhumaléba tartó járatra. A busz végre megérkezett, és beálltunk a sorba, hogy a sofőrnél megvegyük a jegyet. Amikor sorra kerültünk, azt mondta, hogy előbb a bőröndöket kell betenni a buszba, aztán ad jegyeket. Nagy nehezen bepakoltunk mindent, de mire készen lettünk, addigra elfogytak a jegyek. Legalábbis a számunkra, mert a helyieket sorra engedte fel a buszsofőr. Mondta, hogy gyorsan pakoljuk ki a bőröndöket a buszból, és várjunk a következőre.

A jelenetet végignézte egy szerelő srác a furgonjából. Kiszólt a kocsiból, és felajánlotta, hogy elvisz minket a szállásra. Azt mondta, hogy látta nálunk a szörfdeszkát, és mivel ő is szörfös, ezért szívesen segítene rajtunk. Nagyon hálásak voltunk, bár átfutott az agyunkon, hogy biztosan jó ötlet volt-e beülni egy idegen mellé. De a srác nagyon kedves volt, jól beszélt angolul, elmondta, hogy hol vannak jó hullámok a szigeten, kicsit faggatott minket, majd mesélt magáról is. Pénzt nem fogadott el, és a szálloda bejáratánál tett ki bennünket.

A szállodában már vártak minket, kedvesen fogadtak, a bárban frissítővel kínáltak. Ismét aszfaltot taposott a lábunk. A városban fűszeres illatok terjengtek, nagy élelmiszerboltok sorakoztak bőséges választékkal. Beültünk egy hangulatos, népszerű tengerparti étterembe. Rendeltünk levest, pizzát, spagettit, indiai ételeket, kólát, desszerteket. A ventilátor hűvös szellője miatt egyáltalán nem izzadtunk, és a lábunk sem volt már homokos. Miközben ettem a meglehetősen pikáns ételt, az az egyszerű hal járt az eszemben. És Ahmed. Meg a bicikli, amivel annyit kínlódtunk. A denevér, aki mindig figyelt. A kis ösvények a félhomályban. Az, hogy milyen rég volt rajtam utoljára papucs. Hogy fürdőruhán kívül alig vettem fel valamit. Hogy mennyire örültünk, amikor felbontottunk egy maracuját vagy megszereztünk egy kókuszt. Hogy milyen jól esett egy darab papaja. A kapitány. Az önzetlensége, a türelme, a kedvessége, az egyszerűsége. Az óceán kristálytiszta, langyos vize. A delfinek, akik szándékosan simogatták a talpunkat. Az élet a víz alatt. Az érzés, mintha én is oda tartoznék. A torkom összeszorult, és hiába a “terülj, terülj asztalkám”, nem esett jól az étel.

Megéltük a paradicsomban a természetes egyszerűséget távol minden ember alkotta komforttól, de annál közelebb a természethez, ami sokkal többet tud adni annál, amit ember valaha létrehozott.