Tartalomjegyzék:
- Indián törzsek Panama területén
- Honnan származnak eredetileg a wounaanok? – Darién a “zöld pokol”
- Hol találtunk rá a wounaanokra?
- Az érintetlen dzsungel kapujában – Gamboa
- Félmeztelen indiánokkal telt meg a templom
- Hogy jutottunk el a törzsi faluba?
- Hogyan élnek a wounaanok a Gamboa Esőerdő Rezervátumban?
- Indián törzsek Panama területén
Panamában csupán hét fő indián csoport maradt fenn, míg a spanyolok érkezése előtt több tucat törzs élt az országban. Az őslakosok többnyire elszigetelten, különböző területeken élnek. Vannak köztük olyanok, akiknek az esőerdő nyújt otthont, mások a hegyek közt laknak, de még létezik egy olyan népcsoport is, aminek a tagjai a Karib-tenger eldugott szigetein folytatnak félnomád életmódot. Nekünk a hét indián törzsből néggyel volt szerencsénk találkozni. Jártunk a hegyekben, felkerestük a rejtett karibi szigeteket, végül átvágtunk a dzsungelen. Most az esőerdőben élő Wounaan törzset fogom bemutatni.
Fő indián csoportok:
- Ngobe
- Buglé
- Bribri
- Naso
- Kuna
- Emberá
- Wounaan
2. Honnan származnak a wounaanok? – Darién a “zöld pokol”
A kolumbiai határ közelében elterülő Darién-tartomány a hazája az Emberá-Wounaan indiánoknak. A Darién területen napjainkban kegyetlen és felkavaró események zajlanak. Egyesek így nevezik a térséget: “zöld pokol”. Évente több, mint százezren vándorolnak Dél-Amerika irányából az Egyesült Államok felé a jólét reményében.
Darién egy sűrű dzsungellel borított, erős sodrású folyókkal tarkított hegyvidéki terület. Földrajzi értelemben ez a zóna választja el Észak- és Dél-Amerikát egymástól. A szinte áthatolhatatlan vadon természetes gátként működik a két kontinens között, évente mégis tömegesen döntenek úgy, hogy nekivágnak gyalogosan a szinte teljesíthetetlen útnak. A Darién Gap az a térség, ahol nincs település, térerő, de még az úthálózat is hiányzik. A maláriával fertőzött terület számtalan mérgeskígyónak, póknak ad otthont, és a világ egyik legcsapadékosabb vidéke. A páratartalom egész évben 100 százalékos. A teljes amerikai kontinensen áthaladó, Alaszkától a Tűzföldig tartó Pánamerikai főútvonal csak ezen a szakaszon nem épült meg. A mintegy 100 kilométeren hiányzó szakasz megtétele gyalogosan egy jó erőnlétben lévő embernek megfelelő öltözetben, hegymászó felszereléssel körülbelül 4-5 napot venne igénybe. A Kolumbia felől érkező migránsok nem ilyen feltételekkel vágnak neki az útnak, hétköznapi ruhákban indulnak el, a nők csecsemőket cipelnek magukkal. Így legalább 7-10 napot vesz igénybe, amennyiben nem tévednek el. Esőzésekkor a megduzzadt, nagy sodrású folyók szedik az áldozatokat, de sokan a meredek hegyoldalakon vesztik életüket. A legtöbben viszont a hegyek lábánál rekednek, vagy egyszerűen eltévednek, és elfogy az élelmük.
Az ott élő indián törzsek hosszú évek óta szoros kapcsolatban élnek a természettel. Azt esznek, amit a természet kínál, kristálytiszta folyókban fürdenek. De a vizek mostanra szennyezetté váltak a migránsok tömege miatt. Holttesteket sodornak a folyók a falvakba, amiket az indiánok nem tudnak elszállítani. Az illegális bevándorlók teljesen megzavarták az indián törzsek harmonikus életvitelét. A fiatalok üzletet láttak a migrációban, és jó pénzért vezetni kezdték a menekülteket, háttérbe szorítva ezzel eddigi tevékenységeiket. Az onnan befolyó pénz pedig rossz irányba sodorja az életüket. Ez a folyamat az indiánok tradícióinak elhalványodásához vezet. A Wounaan és az Emberá indiánok néhány házból álló apró falvai folyópartra épültek. A falvak egymástól majd’ egy napi sétára találhatók. A közösség tagjai együtt járnak vadászni és halászni, a földek mind közös tulajdonban vannak, mindenen osztoznak. A vadászathoz fúvócsövet, íjakat, nyilakat használnak, pekarira, tapírra, agutira, tatura vadásznak, a mocsarakból halakat, rákokat, kagylókat fognak. Étrendjük alapját a hús mellett a manióka és a kukorica képezi, de rizst, kávét, kakaót, cukornádat, banánt, meg egyéb gyümölcsöket is termesztenek illetve gyógynövényeket, amiket gyógyszerként használnak. Jól ismerik az erdőket és a vadállatok szokásait, megtanulták a természet ritmusát, ami ősi táncokban, történetekben, hiedelmekben jelenik meg. Az indiánok kereskednek, fákat vágnak ki az erdőben, a rönköket tutajként leúsztatják a folyón meg a mangrove mocsarak útvesztőin, a faanyagot pedig a városokban eladják. A nők kosarakat fonnak növényi rostokból, amelyeket változatos motívumokkal díszítenek. A mintái a hihetetlenül sokszínű esőerdő világából származnak, a szövési technikát hosszú idő alatt tökéletesítették. Saját íratlan szabályaik szerint élnek, az orvoslást gyógyító sámánok látják el. A férfiak ágyékkötőben járnak, a nők színes szoknyákat viselnek, a mellüket nem fedik el, míg a gyerekek teljesen meztelenül járnak egészen tinédzser korukig. Nem hordanak cipőt, és a testüket jagua tetoválás díszíti. A jagua fa gyümölcsének a nedvét használják testfestésre, amit egyébként kiváló szúnyogriasztónak tartanak. A világ fantáziát látott bennük, így nem egyszer szerepeltette őket hollywoodi filmekben, többek közt 1492 – A Paradicsom meghódítása című filmben, ahol habár más bennszülött népeket alakítottak, végig wounaan nyelven beszéltek.
3. Hol bukkantunk rá a wounaanokra?
A Gamboa Esőerdő Rezervátum területén találkoztunk az indiánokkal, egy Gamboa nevezetű település közelében. Itt a mesterségesen felduzzasztott Gatún-tó egyik szigetén élnek a dzsungelben. Ezen a helyen mindössze néhány család képviseli a népcsoportot, akik mindent hátrahagyva évtizedekkel ezelőtt indultak útnak Dariénből. Körülbelül 40 évvel ezelőtt érkeztek a Panamavároshoz közel található térségbe.
4. Az érintetlen dzsungel kapujában – Gamboa
Gamboa egy kis település a Panama-csatorna és a Chagres folyó találkozásánál, az érintetlen dzsungel kapujában. A város 1911-ben nyerte el mai formáját, de a hely már csak árnyéka régi önmagának. A csatorna építésének idején munkások érkeztek a környékre, a községet pedig azok családjai népesítették be.
Gamboában betértünk egy templomba. Egy 82 éves amerikai lelkipásztor fogadott minket, aki a feleségével és az öreg kutyájával él együtt. A lelkipásztor 1976-ban érkezett a településre, azóta már ismeri őt egész Panamaváros az általa vezetett rádióműsor miatt. Bill hosszú éveken át dolgozott a börtönben, ahol a diktátor, Noriega 65 tisztje töltötte a börtönbüntetését. Az ottani történetekről egy inspiráló könyvben számol be.
A templom bejáratánál indiánok képei sorakoznak a falon. A lelkész észrevette, hogy le sem tudom venni a szemem a képekről. Az érdeklődésünket látva rögtön belekezdett a történetek mesélésébe, elképesztő nyugalommal. Olyan lassan és érthetően formálta a mondatokat, hogy a fiam is tisztán értette minden szavát. Egyértelműen hallatszott a beszédstílusán, hogy nap mint nap szól emberek ezreihez idegen nyelven úgy, hogy azt ők is értsék.
5. Félmeztelen indiánokkal telt meg a templom
Évtizedekkel ezelőtt néhány félmeztelen bennszülött állt meg a templom bejárata előtt, mire Bill örömmel kitárta előttük az ajtót. A pálmakunyhókban élő Embera-Wounaan indiánok azóta a gyülekezet oszlopos tagjai. Az indiánok időnként kenuba ülnek, és a templomig eveznek a Chagres folyón. A lelkész egy meghatározhatatlan korú indián nőről mesélt, aki nem tudja magáról, mikor és hol született, de még írni-olvasni sem tud, viszont folyékonyan beszél két nyelven. A nő egyik fia a gyülekezetben ismerkedett össze egy amerikai lánnyal, akivel aztán egybe is keltek. Az esküvő napján kenuba ült az egész falu, és megtelt a templom a szinte meztelen bennszülöttekkel. Bill mindezekről óriási alázattal beszél. Büszkén mesélt arról, hogy az amerikai lány és az indián fiú azóta Hawaiin élnek.
Tovább mesélt nekünk a nehéz időkről. Azt mondta, hogy a Covid őket is megviselte. A pandémia idején a kormány egy egész évre elzárta az indiánokat, ami rengeteg nehézséget okozott a számukra. A modern társadalom egy ideje rákényszeríti őket egy megszokottól eltérő életre. A hagyományaikat mindinkább háttérbe szorítva kell lépést tartaniuk a jelenbeli világgal. Emiatt évről-évre egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek, egy fejlett államban alárendelt életet élnek. Manapság egy ilyen rendelkezés komoly problémát jelent nekik, csak idő kérdése, és teljes egészében beolvadnak korunk modern társadalmába.
A végtelen kedves és érdeklődő lelkész addig nem engedett el minket, amíg meg nem engedtük, hogy megvendégeljen bennünket. Elfogadtunk néhány kekszet, majd ajándék után kezdett kutatni. Szeretett volna egy spanyol-angol szótárt adni, de mivel beszéltük a nyelvet, belátta, hogy annak semmi értelme. Végül öt naptárral kedveskedett, és meghívott a másnapi, templomkertben megrendezett lacrosse meccsre. Azon nem tudtunk résztvenni, de az ajándékokat megköszöntük. Mind közül a történeteinek örültünk a legjobban.
6. Hogy jutottunk el a törzsi faluba?
Hátizsákot vettünk magunkhoz, cipőt húztunk, majd elindultunk a dzsungelbe, hogy felkeressük az indián falut. Mivel nem volt sem motorcsónakunk, sem kenunk, hogy a Chagres folyón haladjunk, így a másik utat kellett választanunk. A dzsungelen keresztül próbáltuk megközelíteni a települést. A magasból ágakkal hajigáltak minket a bőgőmajmok, krokodilok lestek ránk a vízből, és vastag avarban kellett sétálnunk, nem tudva, hogy mi lapul a levelek alatt. Egy idő után már muszáj volt visszafordulnunk. Kimentünk egy nagyobb útra, ahol a helyiektől kezdtünk érdeklődni. Nagyon melegszívű emberekkel hozott minket össze a sors, akik segítettek a törzs egyik tagját előkeríteni. Az indián nő megkérte a testvérét, hogy motorcsónakkal vigyen el minket a faluba. Nem sokkal ezután pedig már a krokodiloktól hemzsegő Chagres folyón suhantunk az indián közösséghez.
7. Hogyan élnek a wounaanok a Gamboa Esőerdő Rezervátumban?
A csónakból kiszállva egy számunkra ismeretlen világba csöppentünk. Rögtön odagurult elénk egy labda, ami csak arra várt, hogy visszarúgjuk. Egy bicikli éppen előttünk akadt el a gödörben, ami szintén a mi segítségünkre szorult. A cölöpökön álló pálmakunyhók alól kíváncsi fekete szemek leselkedtek, a kunyhókból pedig huncut kacagásokat hallottunk. A lábunk alatt tyúkok szaladgáltak, mellettünk meg érett gyümölcsök puffantak a földre.
Az egyetlen indián, aki beszélt angolul, mesélt nekünk az életükről. A férfi 38 évvel ezelőtt érkezett erre a vidékre a vad Darién-régióból édesanyjával és testvéreivel. Éveken keresztül vándoroltak élelem után kutatva, amikor rátaláltak a megfelelő helyre. A középkorú férfi a mai napig gyakran látogatja a Darién-tartományban élő édesapját, akinek ott egy másik családja is van. Az indiánok többnejű családban élnek, egy férfinak akár három vagy négy felesége is lehet. Kérdésemre, miszerint neki hány felesége van, az indián azt felelte, hogy egyetlen egy, és nagyot nevetett. Kifejeztem, hogy ezt mennyire romantikusnak tartom. Ezzel egyetértett, majd hozzátette, hogy nincsen többre pénze.
Az indián közösség nincsen egyszerű helyzetben. Az otthonukat néhány évvel ezelőtt rezervátummá nyilvánították, aminek hatására fel kellett hagyniuk korábbi tevékenységeikkel, mint például a vadászattal és a fakivágással. Ha nem vadászhatnak, akkor háziállatokat kell tartaniuk, ha nem vághatnak ki több fát, akkor téglából kell építkezniük. De honnan van minderre pénzük?
Kénytelenek munkát vállalni, de nem túl sok lehetőség áll a rendelkezésükre úgy, hogy a felnőttek nem jártak iskolába, és még a születési dátumukkal sincsenek tisztában. Jelenleg a turizmus tűnik kézenfekvő megoldásnak, hiszen egyre nagyobb érdeklődést mutat irántuk a világ. Úgy döntöttek, hogy csónakba ülnek, és a nők kézzel készített termékeit árusítják a városokban, a férfiak pedig turistákat visznek a faluba, ahol hagyományos ünnepi ruhákba öltözve ősi táncokat adnak elő, és bemutatják a szokásaikat. Egyelőre nyelvi nehézségekkel is küzdenek. Az egyetlen indián, aki beszél a faluban angolul, soha nem vett nyelvleckéket, a külföldiektől tanul hallás után. Írni nem tud, a nyelvet nagyon nehéznek találja, 12-nél tovább nem is tud számolni.
A panamai kormánytól kaptak támogatást, amiből napelemeket szereltek fel a faluba, és egy aggregátort vásároltak. Újraépítették a pénzből a közösségi házat, amit pár évvel azelőtt játszás közben felgyújtottak a gyerekek. A település mindössze az egymástól néhány méterre álló kunyhókból áll, egy közös mosdóból, egy kis udvarból az állatoknak, de van egy közösségi hely és egy focipálya is. Minden nap egy rövid időre van áramuk, és most épülnek az első téglaházak. Az itt élő wounaanok már gyógyszertárba mennek gyógyszerért, és orvoshoz fordulnak betegség esetén. A gyerekek iskolába járnak, a nagyobbak hordják csónakkal a kisebbeket. A nők eltakarják a mellüket, a férfiak és a gyerekek pólót és nadrágot viselnek. A testüket nem festik. Megkérdeztem, hogyan védekeznek a szúnyogok ellen, és azt a választ kaptam, hogy itt „jó” szúnyogok élnek, nincs szükség a védekezésre. Azt már korábban megtudtam, hogy míg a Darién – tartomány maláriával fertőzött terület, addig a Panama-csatorna vidéke a csatorna megépülése óta a maláriától és az egyéb szúnyog által terjesztett betegségektől mentes.
Vásároltunk a nőktől ékszereket és fonott tálkát, majd elköszöntünk tőlük. Elindultunk a kis csónakkal a Chagres folyón, ahol megpillantottam egy krokodilt, de az indián megnyugtatott. Azt mondta, hogy nincs mitől tartanom, mert ezek „jó” krokodilok. Az úton mesélt még nekünk, és elárulta a nagy vágyát. Arról álmodik, hogy egyszer ő is repülőre ül. Sokat faggatott minket arról, hogy milyen érzés repülni, és hogyan telik egy 12 órás repülőút. Kivételes érzés egy olyasvalakinek beszámolni minderről, aki a dzsungel szülötte. Egy embernek, akinek ugyanúgy megdobogtatta a szívét a mesém, mint ahogy az ő meséje, az én szívemet.
Úton hazafele kavarogtak a fejemben a gondolatok. Azon tűnődtem, hogy vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy a modern világ teljesen bekebelezze a természet szülötteit. Még órákig szorongattam a tálkámat, és elképzeltem, hogy az alapanyagai a dzsungel mélyéről származnak, csakúgy, mint a készítői. És azt is, hogy ez nem a boltok polcain hever már hónapok vagy évek óta, hanem most hoztam ki onnan, ahova igazából tartozik.
