Rituálék, köderdők, kávé és kakaó

Tartalomjegyzék:

Panamai indiánok
Ngöbe-Buglé Comarca – hogyan élnek?
Miből élnek?
Milyen az életszínvonal?
Szokások, ősi spirituális rituálék
Mit esznek?
Nagua ruha
A Ngöbe-Buglé indiánok nyomában – keresztül a bennszülöttek földjén érintve Veraguas Chiriqui, Bocas del Toro tartományokat és a Ngöbe-Buglé territóriumot

Panamai indiánok

Panamában csupán hét fő indián csoport maradt fenn, míg a spanyolok érkezése előtt több tucat törzs élt az országban. Az őslakosok többnyire elszigetelten, különböző területeken élnek. Vannak köztük olyanok, akiknek az esőerdő nyújt otthont, mások a hegyek közt laknak, de még létezik egy olyan népcsoport is, aminek a tagjai a Karib-tenger eldugott szigetein folytatnak félnomád életmódot. Nekünk a hét indián törzsből néggyel volt szerencsénk találkozni. Jártunk a hegyekben, felkerestük a rejtett karibi szigeteket, végül átvágtunk a dzsungelen. Most a hegyekben élő Ngöbe-Buglé törzset fogom bemutatni.

2. Ngöbe-Buglé Comarca – hogyan élnek?

A Ngöbe és a Buglé indiánok Panama illetve Costa Rica területén élnek. A két bennszülött nép egyesült, ezáltal jött létre a Ngöbe-Buglé Comarca, ami Panama legnagyobb őslakos régiója. De a környező tartományokban is, úgymint Veraguas, Chiriquí és Bocas del Toro, nagy számban élnek. Saját nyelvet beszélnek.

Régen alacsonyabb területeken, egymástól független falvakban laktak, de a spanyol gyarmatosítás idején a hegyvidékre szorultak. A szétszórt kis falvaknak külön vezetői voltak, akik a közösséget irányították, majd az 1970-es években arra ösztönözték őket, hogy nagyobb közösségeket alakítsanak ki, ahol utak, iskolák, kórházak épülnek, és egy fejlettebb infrastruktúrát hozzanak létre.

1997-ben pedig a régiójuk, a Ngäbe-Buglé Comarca, megkapta a panamai kormánytól a félautonóm státuszt.

3. Miből élnek?

A legtöbb indián önellátó gazdálkodóként él, egyesek pedig munkásként dolgoznak. Az ország kávéipara a kezdetektől fogva a Ngöbe-Buglé bennszülöttek szakképzett munkájára támaszkodik. Az indiánok évtizedek óta dolgoznak a leghíresebb kávéfarmokon Chiriquí hegyvidéki területein, és olyan betakarítási technikákat alkalmaznak, amik biztosítják a tökéletesen érett kávécseresznyék kiválasztását. A munkájuk hozzájárul a panamai kávé egyedi ízéhez, és az teszi a Geisha kávét világhírűvé. ITT olvashattok a híres kávéról.

Szarvasmarha farmokon és banánültetvényeken is dolgoznak, illetve a Ngöbe asszonyok számos hagyományos kézműves terméket készítenek, amiket az utak mentén árulnak. Ilyenek a nagua, ami a hagyományos színes ruhájuk, valamint gyöngyös karkötők és nyakláncok, vagy a férfiak által szőtt növényi rostokból készült kalapok.

A tengerparton élő Ngöbe férfiak közül például Bocas del Torón sokan horgásznak, és homárbúvárkodásra járnak.

4. Milyen az életszínvonal?

Panama tartományai közül Ngöbe-Buglé területen élők a legelmaradottabbak minden téren. Az oktatásban, a jövedelem terén, itt a legalacsonyabb a várható élettartam és a foglalkoztatási arány is. A tíz éven felüliek 40 százaléka nem tud írni, és átlagosan 4 évet járnak iskolába. A várható élettartam 68 év, és 90 százalékuk munkanélküli. Egy indián átlag éves bevétele 430 dollár. A lakosság 90 százaléka rendkívüli szegénységben él, vagyis kevesebbet keres napi 2 dollárnál. Több indián úgy döntött, hogy a modern társadalomtól elzárva él.

5. Szokások, ősi spirituális rituálék

Az indiánok úgy vélik, hogy a vízesések tartják a kapcsolatot köztük és az őseik között.

A kakaóbabnak is fontos szerepe van az Ngöbe-Buglé kultúrában, gyakran használják törzsi ünnepségeken, rituálékban, de még gyógyszerként is. Bocas del Torón az indiánok kiváló minőségű bio kakaót termelnek, amit Európába és Dél-Afrikába szállítanak.

Egy nő terhességét és a szülést is betegségnek tekintik, és csak akkor lehet róla nyíltan beszélni, ha egészséges baba született. A legtöbben otthon szülnek, édesanyjuk vagy szülésznő segítségével.

Haláleset után a család a halott mellett virraszt több éjszakán át, gyertyát gyújtanak, kakaót meg kávét isznak, és beszélgetnek. A temetést megelőző napokon a szomszédok és a barátok is csatlakoznak. A sírba olyan növényeket helyeznek, amik távol tartják a gonosz szellemeket. A sírhalomra pedig az elhunyt holmiját helyezik el.

6. Mit esznek?

A Ngöbe-Buglé indiánok főleg az általuk termesztett és a vadon élő növényekkel táplálkoznak. A rizs, a kukorica és a bab az ételeik alapja, de az Atlanti-óceánhoz közel élő indiánok elsődleges terménye a zöld banán. Vadásznak nyúlra, pekarira, madarakra, és halásznak, de háziállatokat is tartanak. Evőeszközeiket és az edényeket ők készítik növényekből.

7. Nagua ruha

A nők az 1960-as évektől kezdve bokáig érő, rövid ujjú ruhát hordanak, úgynevezett „naguát”. Ruhát a katolikus misszionáriusok hatására kezdtek hordani, hogy eltakarják magukat, mert azelőtt az indiánok csupán ágyékkötőt viseltek. A ruhákat geometrikus minták díszítik, amik hegyeket, állatfogakat, hullámokat vagy sárkánypikkelyeket ábrázolnak.

A férfiak galléros inget viselnek és nadrágot hordanak, néhányuk még farmersapkában jár, de a legtöbben már átvették a modern baseball sapkát. A heves esőzések és a rendes úthálózat hiánya miatt szandált vagy gumicsizmát húznak.

8. A Ngöbe-Buglé indiánok nyomában – keresztül a bennszülöttek földjén érintve Chiriqui, Bocas del Toro, Veraguas tartományokat és a Ngöbe-Buglé territóriumot

8.1. Davidból Bocas del Toróba – a köderdő gyomrában

Ahogy felkapaszkodtunk 1300 méter magasra, a köderdő szélviharos vidékén a felhők gyomrában találtuk magunkat. Kiszálltam a semmi közepén. Hangosan süvített a szél, hideg volt, és nem kaptam levegőt. Ez annyira megtetszett a többieknek, hogy kiszaladtak a kocsiból, és együtt fuldokoltunk vidáman a túlvilági ismeretlenben. Visszaszálltunk, és rászóltunk a gyerekekre, hogy ne ugráljanak már ennyire az autóban. Kikerekedett szemmel mozdulatlanul figyeltek. Rájöttünk, hogy a szélnek kellene parancsolnunk, az dobálja ennyire a kocsit. Tovább vitt az út a köderdő világában, gyönyörű tó, magas páfrányok, magányos óriás pálmák mellett csörgedező patakok…

8.2. Davidból Bocas del Toróba – a gumicsizmás indián

A kocsiból kiszúrtam egy lajhárt (Costa Rica óta ráállt a “lajhárszemem”), ami ott csüngött kedvesen a fán egy szögesdróttal elkerített területen. Megláttam a házat, amihez a telek is tartozhatott, és az udvarán gereblyéző indián fiút. Már látta, hogy hozzá sietek, ezért a kapuban várt rám. Angollal már nem is próbálkoztam, meg amúgy is az előző nap egy intenzív nyelvgyakorlaton vettem részt a costa ricai nénivel a buszon, az még frissen élt bennem, úgyhogy spanyolul kezdtem: “Ott van egy nagyon szép állat a fán, akarom fénykép” mosolygott és mondta, hogy tessék. De mondtam, hogy a kerítésen nem jutok be, szeretném, ha kinyitná a telek kapuját. Mondta, hogy ő kinyitná, de onnan nem tudom megközelíteni, mert óriási a sár, és a fa amúgy is lejjebb van. Látta, hogy hajthatatlan vagyok, hát kinyitotta a kaput. Azaz inkább szétszerelte, mert deszkák voltak egymásra támasztgatva. Öt lépés után térdig süllyedtem a sárban. Bejött értem, kihúzott, és segített megkeresni a papucsomat. Egy vödör vízzel lemosta a lábamat, és azt mondta, hogy nyugodtan menjek a kerítésen keresztül, feszítsem szét a szögesdrótot, nem bánja. Így is tettünk. Megnyugtatott, hogy a mérges kígyók nem túl gyakoriak itt.

Odajutottunk hát a világ egyik legcukibb állatához, aki szerencsére megvárt minket, nem sietett sehova. A gumicsizmás indián még álldogált egy darabig a kapuban, figyelte, hogy vajon a fáról is le kell-e majd szednie, de aztán megunta, és elment.

8.3. Davidból Bocas del Toróba – szalmaházat építettünk indián módra

Ezután egyre több apró indián falut láttunk. Időnként mezítlábas gyerekek álltak az út szélén, és egy marok levelet árultak, de rengeteg háznál éppen teregettek, vagy csak ültek a lépcsőn, és minket figyeltek.

Megláttam az útról, hogy éppen házat építenek. Szalmaházat. Rutinosan. Kiszálltam, és odamentünk. Mutatták, és közben magyarázták a technikát. Értettem, de azért itthon ezt nem próbálnám meg. Majd az ottaniak körbeálltak, mi figyeltük az épülő házat, ők meg minket. Megkérdeztem, hogy fényképezhetek-e, mert mindig meg szoktam kérdezni, de az utazásunkon itt először nemleges választ kaptam. Ezt tiszteletben tartottam, pedig a kérdés előtt és utána is megtehettem volna.

8.4. Davidból Bocas del Toróba – az indiánok hídja

Igen, de olyan, amit a Szentlélek tart. Vagy már az sem. Az útról pillantottuk meg a lélekvesztő tákolmányt. Aztán bevillant az érzés, hogy olyan nincs, hogy ne menjünk végig rajta. Ha az előttem lévő indián srácot, aki a boltból ment haza, elbírta a lóval, akkor minket is el fog. A széles folyó fölött a magas, hosszú hídnak a korlátja csak lazán volt odadrótozva, az alján pedig több helyen még én is átfértem volna. Igazi rémületet váltott ki belőlem, amikor jobbra-balra, meg fel és le kezdett himbálózni, és mérgesen rákiáltottam a gyerekekre -ismét-, hogy ne rázzák már a hidat! A férjem halálra nevette magát azon, hogy mennyire erősnek gondolom a gyerekeket, hogy képesek egy több tonnás hidat mozgatni alattam. A szelet meg megint nem tudtam megfegyelmezni. De kapaszkodni sem, úgyhogy sietősre vettük. Közben többen jöttek a boltból hazafele, de nem volt kiírva, hogy hány személyt bír el egyszerre. Vagy csak a folyóban hevert a tábla a felirattal, ahogyan a hídnak az elődje is. Egy hatalmas nagy beton szerkezetet mosott mellettünk a víz.

8.5. Bocas del Toro

Ez Panamának egy egyedi stílusú szigetcsoportja, ami sokszor a vadnyugatot idézi, egyben az afro-karibi kultúrát tükrözi. Az utcákon calypso meg reggae szól, és saját nyelvjárásuk van.

Bocas del Toro fénykorát a 20. század elején élte, amikor a United Fruit Company megkezdte a szigeten a banántermesztést. Megépültek a kis színes házak, a nyüzsgő kikötője egy virágzó, multikulturális környezet központjává vált. Angol és francia nyelvű munkások érkeztek mindenfelől. Később aztán felütötte a fejét a Panama-betegség, ami a banánok jól ismert gombabetegsége, a valaha volt legsúlyosabb botanikai járvány. Innen, Bocas del Toro-ról indult. 1920-ra az egész térség banán nélkül maradt, tönkrement az összes ültetvény.

Majd az 1950-es években áttértek a legelterjettebb, ma is fogyasztott banánfajtára, a Fülöp-szigetekről származó Cavendishre, ami ellenállt a betegségnek. Ekkor már spanyol anyanyelvű munkásokat és Ngöbe indiánokat hoztak az ültetvényekre, ami megmagyarázza a sziget színes kavalkádját, furcsa nyelvjárását. Az indiánok azóta is az ültetvényeken dolgoznak.

A tengerparton a Ngöbe bennszülöttek kis koktélbárokat üzemeltetnek, indián fiúk fociznak a homokban, az idősebbek pedig dominóznak.

8.6. Boquete

Megtaláltuk azt a helyet a panamai hegyekben, ahol nagyobbra nőnek a hortenziák, mint egy focilabda, indiánok nádsípot fújnak, és a világ egyik legdrágább kávéja, a panamai Geisha terem. Ahol vidám indián gyerekek szaladnak felénk, és mosolygós lányok figyelnek. Ahol megköszönik, ha lefényképezzük őket.

Egy trópusi hegyvilág, ahol este 19 fokban kötött kesztyűt meg sapkát húznak, és alpaka plédet árulnak. A karácsonyi hangulatú főtéren pedig kivétel nélkül minden dísz műanyag flakonból készült.