dr. Biczó Andrea Loretta vagyok, és azért hoztam létre ezt az oldalt, hogy elrepítsem az olvasót közeli és távoli vidékekre, a világ eldugott és frekventált helyeire egyaránt. Az írásaimban mindig arra törekszem, hogy az olvasó minél jobban át tudja élni a kalandokat. A célom ezzel az, hogy a bátortalanokat bátorítsam, akik elzárkóztak eddig valamitől, azoknak meghozzam a kedvét hozzá, a kalandorokat ötlettel lássam el, akiktől pedig távol áll az utazás, és csak olvasni szeretnek, őket gondolatban utaztassam, szórakoztassam, tágítsam a látókörüket, és tanítsam.
Mindig szerettem a tudásomat átadni másoknak, ezt a gyerekeim jól tudják. Bármi érdekeset hallok, rögtön elmesélem nekik. Nagyon nyitott vagyok előttük, de nyíltan mesélek az olvasónak is. Ugyanúgy írok a balszerencsés helyzetekről, mint a jól sikerült dolgokról. Ettől lesz életszerű egy történet, de ezzel egyben segítem a utazókat is, hogy ők ne kövessék el ugyanazt a hibát, mint mi.
A gyerekeinkkel mindenhova együtt utazunk. Ez nem szokatlan, vagy furcsa nálunk, és nem is teher, mert attól a naptól kezdve, hogy megszülettek, mindent velük csinálok. Más városban élünk, mint a szüleink, és nem kaptam sok segítséget, ezért egyedül kellett megoldanunk mindent. Az első perctől velem járnak a postára, a fogorvoshoz, a tüzépre és a boltba is. Magamra kötöttem őket, úgy főztem, és futni is minden nap babakocsival jártam pár hetes koruktól. Emiatt annyira összenőttünk, hogy még a bulikba is vittem őket. Úgy voltam nyugodt, ha egy-egy bulinál összetoltunk néhány széket, és ők jóízűen aludtak mellettem. Na meg persze, ha már egy hosszas vásárlásra is jönniük kellett, és sokszor még a munkahelyemre is, akkor miért pont egy buliból vagy egy felejthetetlen utazásból hagytam volna ki őket? Ma, ha véletlenül nélkülük megyek valahova (például osztálytalálkozóra), azt kikérik maguknak.
Gyógyszerészként végeztem, és a harmadik gyerekünk születéséig (az utolsó hétig) dolgoztam, mint gyógyszerész, de sohasem szerettem a munkámat. A szabadságról és a természetről álmodoztam közben. És vagyok olyan szerencsés helyzetben, hogy építhetem, és élhetem a saját álmaimat. Egy kerten dolgozom, az Arany Lótusz Kerten, akár napi 10-12 órában. Az utazások során gyűjtött növényeket, ötleteket beleépítem, így a végeredmény egy sokszínű, tematikus kert. Minden időmet ott töltöm, amikor éppen nem utazunk. A kerttel is ugyanaz a célom, mint az írással. Hogy tanítsak, utaztassak, közben szórakoztassak. A 2024-es év egy nagy előrelépés volt az életemben, mert el tudtam indítani a kertlátogatásokat, ráadásul az első alkalmat kifejezetten iskolás gyerekeknek szántam. Tanítottam őket, meséltem nekik nemcsak a természetről, hanem a különböző kultúrákról, népekről, szokásokról. Programokkal készültem, hogy öröm legyen a tanulás. A visszajelzések pedig minden képzeletemet felülmúlták. Olyan gyerekek áradoztak távoli vidékekről és utazásokról a szüleiknek és az ismerőseiknek, akik még az ország határát sem lépték át. Azt hiszem megtaláltam a fő célom: tanítás, örömszerzés, szoros kapcsolat kialakítása a természettel.
Természetesen a másik legnagyobb szenvedélyem az utazás. Nehéz megmaradnom egy helyen, folyton bennem van a felfedezés iránti leküzdhetetlen vágy. Érdekes, hogy soha nem követtem a horoszkópot, de pár évvel ezelőtt valahogy elém került, és elolvastam a csillagjegyemre jellemzőket. Leesett az állam, mert összefoglalták az érzéseimet, a cselekedeteimet, a jó és a rossz tulajdonságaimat is. Nyilas vagyok, amit itt nem akarok jellemezni, de ha valaki ismeri a jegyet, vagy utánaolvas, megtudhatja, hogy milyen vagyok, mik a céljaim, miért utazunk ennyit, hogyan nevelem a gyerekeket… Ezt nagyon eltalálták. 🙂
Harmóniában élek önmagammal és a környezetemmel, mert megtaláltam a célom. Kialakult körülöttem egy kiegyensúlyozott rendszer. Utazunk, felfedezünk, majd hazatérünk a mi kis oázisunkba tele ötlettel, amiket megvalósítok, aztán utazunk tovább. Mindezt pedig a családommal teszem. A férjem és a gyerekek rengeteget segítenek, és örömmel teszik. Együtt építjük a közös Paradicsomunkat.
A férjem gyógyszerészként dolgozik a hétköznapokban, és egyben hobbipilóta. Az ő szenvedélye a repülés, amivel megfertőzte a gyerekeket is. A két nagyobbik gyerek jelenleg pilótának készül (meg hajóskapitánynak, meg régésznek, meg állatmentőnek).
És a kardinális kérdés, ami mindig felmerül:
Hogyan tudunk ennyit utazni az iskola mellett?
Nos, ez összetett kérdés. Egyrészt úgy gondolom, hogy szerencsés helyzetben vagyunk, mert bár merev, beszabályozott és nem feltétlenül jóindulatú világban élünk, a mi iskolánk és tanáraink mégis elfogadóak velünk. A gyerekek nem magántanulók, állami iskolába járnak, és nem hiányoznak többet annál, ami egy évben megengedett. De a dolgok mögött sok munka van, mert egy-egy hiányzás után nagy mennyiségű anyag szakad a nyakukba. Mi szülők ezt nem bánjuk, mert az egyetemen megtanultuk, hogyan kell kitartóan és hatékonyan tanulni, és örülünk annak, ha ezt a gyerekek már kicsi koruktól kezdve megtapasztalják. Ők sem bánják, mert tudják, hogy ez az ára annak, hogy világot látnak. Néha előre készülnek, de volt olyanra is példa, hogy a déli féltekéről küldték be az iskolába az anyagot. Az pedig természetes, hogy kihasználjuk az iskolai szüneteket és a hétvégéket.
Eddig 47 országban jártunk a 3 gyerekkel, akik 8, 11 és 14 évesek. Aki ismer, az azt is tudja, hogy sokáig fogalmam sem volt arról, hogy mennyinél járunk. De nagy divat most a bloggerek körében a számolgatás, ráadásul egy tv riport során rá is kérdeztek a bűvös számra. Én nem tudtam a pontos választ, úgyhogy azóta számolom (és ki is írom, hogy el ne felejtsem), mert muszáj lépést tartanom a divattal. Egyébként vannak kedvenc országaink, ahová újra és újra elmegyünk, mert annyi szépséget tartogatnak, és mindig van, ami kimarad.
Szeretném megköszönni, hogy ellátogattál az oldalamra, és jó szórakozást kívánok!
